Nem akarok ezzel foglalkozni. Képtelen vagyok rá. Nem tudok arra még gondolni sem, hogy meg kell szerveznem a temetését, el kell dönteni, hogy hol és hogyan legyen. Soha nem beszéltünk ilyesmiről, soha eszembe sem jutott, hogy nekem valaha ezzel szembe kell majd néznem. Igazából egyikünknek sem. Hogy fog ez menni? Valahogy muszáj lesz. Ráadásul sürget az idő. A rendőrök a helyszíneléskor azt mondták, hogy minél hamarabb keressünk egy temetkezési vállalkozót, akin keresztül mindent intézünk, mert a testet 1-2 héten belül kiadják a kórbonctani vizsgálat után, és ha három napon belül nem megy érte valaki, akkor minden további késedelmes napért fizetnünk kell. Már az addigi tárolás is pénzbe kerül.
Tegnap, pénteken tudtuk meg, hogy nincs többé. A hétvégére valamilyen ideiglenes tárolóhelyre került. Amikor elvitték a lakásból a halottszállítók, azt hittem belepusztulok. Őrjöngeni tudtam volna, de fegyelmeztem magam. Nem akartam cirkuszt. Méltatlan lett volna. Akkor és ott csendben, zokogva tűrtem. Otthon viszont, a négy fal között aztán istenesen kiborultam, de arra a műsorra már senkinek nem volt jegye. Négykézláb, a földre roskadva, csorgó, fröcsögő nyállal és takonnyal ordítottam, hogy meghalt a kisfiam, csak üvöltöttem és sírtam hosszú időn át, amíg ki nem merültem. Aztán tompán bámultam magam elé. Néha azt sem tudtam, ki vagyok, hol vagyok, mi történik velem. Az az átkozott péntek tönkretett mindent.
Szombat van. Ma kellene jönnie. Megbeszéltük. Megígérte. Most szállna vonatra. Most kéne nekiállnom főzni, hogy időben kész legyen neki az ebéd, amit kért. Ez elviselhetetlen. Nem bírom ki. Minden percben az órát nézem, és az jár a fejemben, hogy most éppen minek kellene történnie. Képtelen vagyok a lakásban maradni, ahová nemsokára meg kéne érkeznie, ahol együtt akartuk tölteni a napot beszélgetéssel, közös evéssel, nevetgéléssel, ahogy korábban is szoktuk. Annyira boldog voltam, hogy reggeltől estig együtt leszünk. El akartam halmozni törődéssel és szeretettel, támogatni, erőt adni neki, hogy könnyebben vészelje át a szakítást. Ma itt kellene lennie, és nem valami fémtepsiben egy fagyasztóban, egyedül. Rosszul vagyok, hányingert kapok ettől. Borzasztó. Kegyetlen. Tudom, hogy már nem él, hogy valami már hiányzik belőle, de ő ott akkor is az én fiam! Szerencse, hogy nem tudom, hol van, mert szívem szerint odamennék őrjöngeni, hogy látni akarom. Vele akarom tölteni a napot, hiszen ezt beszéltük meg, ez volt a terv.
Nem maradhatok itthon, mert idegösszeomlást fogok kapni. Muszáj ezt a napot valahol máshol átvészelnem valahogy. Az idő ténfergéssel, erre-arra mászkálással telik. Igazából mindegy a hely, csak ne az otthonom legyen. Dél van. Most ebédelnénk.
Délután a kérésemre egy barátnőm is csatlakozik hozzám, és segít nekem fekete ruhákat venni. Biztos vagyok benne, hogy mást képtelen leszek viselni, ki tudja, meddig. Sírva próbálgatom őket a próbafülkében. Nem mintha különösebben számítana, hogy csinos-e, vagy hogy hogyan áll rajtam. Az egyiket a temetésre veszem. Minden annyira, de annyira fáj, hogy már nem lehet tetézni, ezért foglalkozom ezzel is inkább most. Csak hogy ne kelljen később. Nő vagyok, szeretek ruhákat próbálni és vásárolni, de ez most nagyon nem az a program. Szóval jobb, ha nem halogatom, ha nem kell azzal törődni, és nem kell rajta őrlődni, hogy ez is vár még rám. Lesz ezen kívül elég bajom. Úgy érzem, nekem jobb az, ha minél hamarabb túlesek rajta. A mai állapotomon úgysem tud rontani, az ennél rosszabb már nem lehet.
Időnként hosszabb-rövidebb időre magamon kívül vagyok. Nincsenek szavak, amik pontosan le tudnák írni, min megyek éppen keresztül. Van, hogy azt sem tudom, mit mondtam, vagy mit mondtak nekem az előbb. Belém diktálnak valami ételt, de nem érzem az ízét. Kötelességtudóan megrágom és lenyelem. Most ez az aktuális feladat. Minden falattól liftezik a gyomrom. Csak azért eszem, hogy életben tartson legalább addig, amíg rendben le nem zajlik a temetés. Amiatt mindenképpen ki kell tartanom.
Egy eddig ismeretlen formájú és intenzitású fájdalmat érzek. Semmihez sem hasonlítható. Nagyon, de nagyon rosszul vagyok, nem is tudom, mi működtet. Csak annyival jobb talán házon kívül, más társaságában lenni, hogy így tartom, fegyelmezem magam, hogy ne essek szét teljesen. Otthon jobban elhagynám magam, megengedném a teljes összeomlást, de a pláza közepén nem kaphatok látványosan idegrohamot, és nem csaphatok kiborulós jelenetet. De belül… Ott igen. A felszín alatt folyamatosan el van borulva az agyam, és rohamokban tör rám az idegfeszültség. Nem akarok otthon lenni. Soha többet nem akarok semmit. Nem érdekel semmi.
Csak akkor vagyok képes hazamenni, amikor annyi az idő, hogy tudom, mostanra már nem lenne ott a fiam, és még így is rettenetesen rosszul viselem, de hova máshová mehetnék…? Magam és az érzéseim elől úgysem tudok elmenekülni.
Hogy teljen az idő addig, amíg a kimerültségtől (talán) elalszom, nekiállok a temetéssel kapcsolatos lehetőségekről és intézendőkről olvasni, megpróbálok egy bizalmat keltő temetkezési vállalkozást találni, akit hétfőn felkereshetünk. Annyi mindent kell eldönteni, annyi a kérdés, és én borzasztó tanácstalan vagyok. Felhívom az apukát, hogy neki van-e bármi kívánsága, elképzelése. Nem lep meg, hogy neki sincs. Egy valamit biztosan tudok, hogy én koporsós temetést nem bírnék elviselni. Egyszer voltam egy olyanon, a szeretett apai nagymamám halálakor. Két emlékem van, ami beégett arról a majdnem 30 évvel ezelőtti napról. Az egyik az édesanyjának, a dédnagymamámnak – aki ekkor már 90 év körül járt – a jajveszékelése, és ahogy azt mondja, „nekem kellene ott feküdnöm a koporsóban, nem a gyerekemnek, az lenne az élet rendje, hogy ő temet el engem”. A másik élénk emlékem, hogy amikor szórták a földet a koporsóra, majdnem belebolondultam, hogy ott fekszik benne a nagyikám, és szívem szerint lekotortam volna róla a földet. Nem akartam, hogy alá temessék. Még hosszú hónapokon keresztül felkavart a tudat, hogy mi történik ott a testtel. Hiába tudom, hogy természetes folyamat, én ezt a fiammal nem tudnám elviselni, s bár a hamvasztásnak már a gondolata is nagyon drasztikus, és alapvetően az egész témától rosszul vagyok, dönteni kell valahogy, és én még mindig inkább ezt tartom a magam részéről elviselhetőbbnek, mert legalább gyorsan és véglegesen bekövetkezik, és utána már nincs min problémáznom. Szerencsére a szűk család minden tagja egyetért ezzel. Megnyugtató, hogy nem okoz feszültséget nézetkülönbség ebben a kérdésben, és hogy nem kell megharcolni egymással azon, kinek az elképzelése érvényesüljön. Szórásos temetés mellett döntünk, ebből sincs vita a családon belül. Jobb ez így. Nem akarok kijárni „látogatni” a hamvait, mert úgysem csak ott, akkor fogok emlékezni rá cipelve ezt a mérhetetlen fájdalmat, hanem folyamatosan. És bűntudatot sem akarnék állandóan érezni azokon a napokon, amikor nem megyek el a temetőbe, mert ismerve magam, állandóan őrlődnék ezen.
A helyszínt sem könnyű eldönteni, mert több helyen is élt a családunk, és már felnőttként önállóan Ő maga is. Volt, ahol szeretett lakni, volt, ahol nem. Végül abban a városban, és annak abban a kerületben búcsúztatjuk el, ahová csecsemőként a kórházból hazavittük. Oda született, ott kezdte el az életet, és ott is fog a teste a fizikai világból távozni. Felfoghatatlan. Feldolgozhatatlan. Szürreális. Tragikus. Ennek nem szabadna megtörténnie. Még nem. Ezt nagyon elszúrta.
A temetkezési vállalkozásnál nagyon rendesek, figyelmesek, minden rendben megy. Nyeljük a könnyeinket az apukával, amikor a technikai kérdésekre kell válaszolni. Van vagy négy-öt, a temetéssel kapcsolatos nyomtatvány, amit ki kell tölteni. Látni rajta a nevét iszonyatos. Alig bírom elviselni, de érte, miatta megteszem. Azt mondják, telefonon megkeres majd egy hölgy, aki a gyászszertartást fogja vezetni, vele kell egyeztetni, közösen megírni a búcsúztatás szövegét. Nagyon megterhelő ezt hallani. Persze, kötelességtudóan bólogatok, értem én, egy újabb teendő a listán, amire nem gondoltam, amire nem számítottam, és ami szintén nem tudom, hogy fog menni és lesz-e erőm rá. Szívem szerint nem akarnék ezzel foglalkozni, nem akarok búcsúszavakon gondolkodni, de már most tudom, hogy ez nyilván az én feladatom lesz. A családban én vagyok az, aki a munkája miatt sokat fogalmaz, aki hobbiból verseket ír, aki érzelgős, akinek meghalt a gyereke, akit a szíve alatt hordott, aki erre a világra hozta Őt – és tudom, hogy Ő is ezt várná el tőlem.
Zenét is kell választani. Sosem hinné az ember, hogy ez milyen nehéz. Mit szeretett vajon? Mennyit változott az ízlése, mióta felnőtt és külön élt? Mi az, ami szép, ami méltó lenne, és „illik” egy ennyire fiatal ember temetéséhez? Kettőt is kell találni ráadásul, amit megfelelőnek tartunk. Egyet, ami az alatt fog szólni, amíg az urnát ünnepélyesen a szóróparcellához hozzák, és egy másikat, ami a hamvak elszórásának aláfestése lesz. Kiborulok, ha elképzelem, hogy ez meg fog történni. Komoly bajban vagyok, mert az emberek és zajok most úgy általában is irritálnak, beleértve a zenét is. Képtelen vagyok zenét hallgatni, most mind borzasztó, idegtépő ricsaj számomra, ezért eleinte csak szimplán gondolkozom, hogy mi jöhetne szóba. Leginkább csak azokból tudok kiindulni, amiket ismerek, de utánanézek az interneten is, hogy vannak-e ajánlólisták ilyen alkalomra. Találok többet is, de nem visznek előrébb. Egyik javasolt szám sem passzol a fiamhoz sem hangzásában, sem a szövegét tekintve. Keresgélek a saját repertoáromban tovább, és lassan körvonalazódik néhány szám. Konzultálok a lányommal, aki csak hét évvel idősebb az öccsénél, és akivel hallgattak együtt zenét még mostanság is, amikor találkoztak. Végül két kedvenc számomra esik a választás (az egyiknek egy modern, a gyerekeim által szeretett feldolgozására, a másiknak pedig az eredeti verziójára), főleg, mert kiderül, hogy a fiam is szerette őket, volt, hogy a lányommal együtt is hallgatták ezeket. Megkönnyebbülök, mert ez így talán a lehető legideálisabb. A következő hetekben folyamatosan hallgatom mindkettőt (de csak ezeket, másokat továbbra sem), így próbálom szoktatni, edzeni, felkészíteni a lelkemet és az idegeimet arra, ami akkor fog majd történni, amikor ezek a számok felcsendülnek a temetésén. Gondolatban milliószor lejátszom közben azokat a majdani jelenteket, és elképzelem magam, ahogy sápadt szellemként ott állok majd csendben, fegyelmezetten. A megírt búcsúbeszédet is számtalanszor elolvasom. Rengeteget sírok minden ilyen alkalommal. Szeretném valahogy összeomlás nélkül kibírni a gyászbeszéd felolvasását, és azt a kétszer 3-4 percet, amíg majd ez a két zene szól. Nem akarok hisztériás rohamot kapni, és ezzel elvonni, magamra irányítani az Ő tiszteletére megjelentek figyelmét. A temetésén mindenki figyelme Őt illeti meg. Úgy érzem, hogy talán ezek a mentális „edzéseim” segíthetnek benne, hogy egyben tudjam majd akkor és ott tartani magam.
🤍
A temetés rendben, a terveink szerint zajlott le. Sokan eljöttek a korábbi középiskolai osztálytársai közül, sőt, az akkori osztályfőnöke és az angoltanárnője is, hogy az utolsó útján vele legyenek. Ott voltak a Diákszövetség képviselői, és a gyakorlati munkahelyéről a közvetlen felettese is. Nagyon sokat jelentett, hogy ennyien fontosnak érezték a személyes búcsúzást. Szeretném hinni, hogy a fiam valahonnan látott mindannyiunkat, valahogy érzékelte a túlvilágról, hogy ott vagyunk vele, érte, miatta. Bizonyítékom sajnos nincs rá, mert nem találtam semmi erre utaló jelet. Csak a hit maradt. Igazából ez nem lep meg, de azért fáj.

