A lakás kipakolása folyamatosan rémként lebeg a szemem előtt. Albérletben lakott, szóval egy számomra ismeretlen főbérlővel is egyeztetni, és rendszeresen beszélni kell. Nagyon kellemetlenül érzem magam vele szemben amiatt, hogy a fiam az ő lakásában vetett véget az életének, amit ezért a rendőrség hetekre lezárt. Soha nem viseltem jól, ha valakinek gondot okoztam, az ilyesmi mindig nagyon rossz érzéssel töltött, tölt el a mai napig, és bár ezt a gondot most nem én okoztam, nekem kell viselni. Az édesapa azt kérte, hogy intézzem el én, beszéljem meg én a szükséges dolgokat a főbérlővel, „mint nő a nővel”, mert az úgy talán jobb, könnyebb lesz. Hát, nekem nem igazán az…
Rengeteget stresszelek ezen, és a lakáskiürítés gondolatán is. Félek tőle. Nagyon félek. Nem tudom, hogy képes leszek-e rá. Hozzányúlni, válogatni, elpakolni, kidobni, vagy magamhoz elhozni azokat a tárgyakat, amiket még életében használt, megérintett. Hogy leszek képes kidobni a konyhai hulladékon kívül bármit is, ami az övé volt…? Amit tőlünk kapott, vagy Ő maga választott és vett meg magának. Amik ott voltak vele a végső pillanatban is. Amik körülvették az utolsó lélegzetvételénél. Amiket mind megérintett, amikor még élt. Nekem már nem maradt más kézzel fogható utána, csak ezek a tárgyak. Még hozzájuk ért a kezeivel… Mit fogok kezdeni ezekkel a gazdátlanná vált holmikkal, amiket megtartani is fájdalmas, tudva, hogy azért vannak nálam, mert a fiam meghalt, de kidobni legalább annyira gyötrelmes lenne? Többször is megpróbálom elképzelni, ahogy a papucsát a kukámba teszem, de elsírom magam már a gondolatától is, hogy elviszik a szeméttelepre. Minden, a legutolsó papírgurigáig egy aprócska, láthatatlan szál, ami hozzá köt, amin keresztül még érzem Őt, a jelenlétét.
Rettegek attól, hogy el fog jönni a lakáskiürítés napja, de egyben szeretnék is túlesni rajta, mert nagyon feszít, felzaklat a gondolata. Elkerülhetetlen, hiába menekülnék előle. Igyekszem minden hivatalos dolgot úgy intézni és sürgetni, hogy lehetőleg még a temetés előtt sor kerülhessen rá. Nem vagyok biztos abban, hogy a szertartásos elbúcsúzás után – aminek egyfajta lezárásnak kell(ene) lennie – tudnék kellő erőt gyűjteni, és összekaparni a lelkemet hozzá. Szerencsére nem vagyok egyedül. A lányom lesz ebben a fő támaszom, de édesapa is eljön majd, akit egy barátja is el fog kíséri. Természetesen a főbérlő is ott szeretne lenni, ráadásul hozni akarja az ingatlanközvetítőt is magával, akin keresztül a lakásbérbeadás történt. Nekem ez a „tömeg” azt hiszem, kicsit sok lesz.
Nagyon nehéz döntéseket kell folyamatosan meghozni, és a „Mi menjen, mi maradjon?” kérdésével úgy érzem, nem nagyon lesz kapacitásom foglalkozni. Nem igazán vagyok magamnál amúgy sem… Talán kidobnék olyasmit, amit később megbánnék. Rettegek ettől. Nem akarok hirtelen felindulásból, vagy a tompultságom miatt olyat tenni, ami aztán visszacsinálhatatlan lesz, és egy életre hordozhatom annak is a súlyát, bánatát.
Megpróbálok gondolkozni a „Hogyan?”-on. Azt biztosan tudom, hogy mik azok a tárgyak, amiket mindenképpen meg akarok tartani emlékül. Ezek amint előkerülnek, rögtön külön lesznek gyűjtve, mert szorosan a közelemben akarom tartani őket az első pillanattól. Úgy döntök, hogy veszek a tárolásukhoz egy szép emlékdobozt. A szemüvege, amit mindig magán viselt. A fülhallgatója, ami mindenhová elkísérte. Az iratai. Ajándékok, amiket a ballagására, a 18. születésnapjára tőlem kapott. A kétmaréknyi aprópénz gyűjteménye. Kisgyerek korától szerette az olyan aprókat, amik valamilyen ünnepi alkalom, jubileum miatt kerültek forgalomba, a megszokottól eltérő hátoldali mintával. 1-2 héttel a halála előtt kérdeztem rá, gyűjti-e még őket, mert ha igen, akkor majd továbbra is figyelek rá, hogy kerül-e hozzám olyan, ami még nincs meg neki. Azt válaszolta, annak örülne. És most, mindössze pár nappal később már halott. Már nincs miért figyelnem többé az aprót… Az egyik üzletben a lányommal találunk egy nagy, fekete, szív alakú papírdobozt, rajta fehér „Angel” felirattal. Azt hiszem, ez a lehető legjobb választás, így megveszem.
Tudom, hogy lesz majd, ami biztosan nem kell (háztartási hulladék). Ezek kidobásra kerülnek. A „mindenképp kell”, és a „biztosan nem kell” között lévő dolgokkal viszont – és ezekből lesz a legtöbb – fogalmam sincs, mit tegyek. Azt sem tudom, mennyi és milyen holmija van. Vagyis volt. Borzalmas, hogy már múlt időben kell beszélni róla. Szétszakítja a szívemet. Jobb híján azt találom ki, hogy elhozom ezeket a lakásból (amit úgyis a lehető leggyorsabban szeretnénk kipakolni), és amikor a jövőben majd remélhetőleg már alkalmas leszek egyszer higgadtan és tiszta fejjel gondolkozni és döntéseket hozni, akkor apránként elkezdem átnézni, szelektálni. Szerencsém van, mert a padlásomon bőven van tárolóhelyem, így legalább annak a nyomását, terhét le tudom venni magamról, hogy ott, azonnal kellene dönteni arról, amiről most nagyon nem akarok, és amire az idegi és érzelmi állapotom miatt nem is vagyok alkalmas (szerintem még jó ideig). Hagyok rá időt magamnak. Érzelmileg így is teljesen kimerültem. Miután ezt eldöntöttem és lett egy stratégiám, megnyugszom. Úgy érzem, legalább részben kézben tudom tartani a dolgokat. Most minden ilyen mankóra szükségem van.
Az időzítés kulcsfontosságú lenne, mert van a lakásban valami, amit szeretnék elvinni a búcsúztatójára. Gyerekkora óta Minecraft-ozott, és haláláig szerette ezt a játékot. Kapott még általános iskolás korában egy plüssből készült Minecraft pók figurát. Az utolsó beszélgetéseink egyikében emlegette is, hogy kiteszi valahová az új albérletben, ahova éppen akkor költözött át (miután a barátnője szakított vele). Meglepődtem, hogy vitte magával, mert sok holmiját, amire nem volt annyira szüksége, az apjánál tárolta. De a pók vele volt. Azt mondta: „Ja, hát ő a harcostársam, mindenhová viszem” (költözésekkor). Küldött is egy fotót, hogy hol lett a helye az új albérletében. Ez volt az egyik utolsó fénykép, amit kaptam tőle. Ez a beszélgetésünk nagyon mély nyomot hagyott bennem, így megszállottan küzdök azért, hogy a kötelező hatósági eljárás keretében a rendőrséget, és aztán két önkormányzatot is megjárt albérletkulcsot még a temetés előtt megszerezzem. Mindenáron azt akarom, hogy a „harcostársa” elkísérje az utolsó útjára is, de az idő szorítása miatt erősen kétséges, hogy végül sikerül-e ezt megvalósítanom. Nem tudom elengedni ezt a tervemet, görcsösen kapaszkodom bele. Úgy érzem, mintha Ő kérné, mintha neki lenne szüksége rá, pedig valójában nyilván nekem van… Mert tudom, hogy ez a pók fontos, ez valami, amit szeretett, amihez ragaszkodott. Ha nem sikerül időben megszereznem és elvinnem a temetésére, azzal cserben hagyom. Biztosra akarok menni. Körülnézek az interneten, hogy találok-e ugyanolyat és rendelek egyet, ami bár nem tökéletesen azonos az övével, nagyon hasonlít rá.
A sors végül kegyes hozzánk. A temetés előtti napon bejutunk a lakásba, magamhoz vehetem a plüss pókot, így a tartalék pókra végül nincs szükség. Az igazi harcostárs az utolsó útján is ott lehet a kis gazdájával. Sírok a megkönnyebbüléstől. A temetésen szorítom magamhoz, amikor hozzák az urnát, és azt mondom neki: „Nézd, Harcos, ott jön a gazdi!” Aztán a szertartás idejére leteszem oda, ahol a legközelebb lehetnek egymáshoz.
„Harcos” és a „Pótpók” azóta a hálószobámban együtt van az ágyam fejtámláján. Az első hetekben csak „Harcos”-t ölelve vagyok hajlandó aludni, mint egy kisgyerek. Sok este áztatják a könnyeim, míg végre a sírásban kimerülve elalszom. Ha éjszaka elsodródik mellőlem, azonnal felriadok és megkeresem, aztán megnyugszom. Velem van, és most már az én harcostársam lesz, amíg élek.

