Próbálom megérteni. Próbálom valahogy feldolgozni. Úgy érzem, egy gyilkosságot élek meg mindkét oldaláról.
Az áldozat anyja vagyok. Megölték a fiamat!
Az elkövető anyja vagyok. A fiam gyilkolt, hiszen kioltott egy életet… Amivel egyben elvette tőlem a fiamat.
Őrjítő dolog ezt a kettősséget megélni. Semmihez nem fogható. Teljesen összezavar. Ez nem egy tiszta kép, ahol csak az áldozat anyja vagyok, vagy csak az elkövetőé, és tudok mihez viszonyulni. Most egyszerre állok mindkét oldalon. Ha valaki más ölte volna meg akár szándékosan, akár balesetet okozva, vagy ha egy betegség ragadta volna el, akkor lenne rajta kívül kire vagy mire haragudnom. Valaki vagy valami másra. Egy másik emberre, Istenre, a genetikára, az Életre, a Sorsra, vagy tudom is én… De így most elsősorban minden haragom csak rá tud irányulni, hiszen Ő tette. Ez borzasztó érzés. Nem akarok haragudni rá, nem akarom hibáztatni, de egyelőre képtelen vagyok ezt kezelni.
A mai napig nem tudom, mivé váltam. Özvegy, árva, apátlan, anyátlan – ezek mind kifejezik a veszteség „eredményét”. De mit kell mondani arra a szülőre, akinek a gyereke hal meg? Gyerektelen? Azt arra használjuk, akinek egyáltalán nincs gyermeke, de nekem szerencsére van még egy lányom. Érdekes dilemma. Még szó sincs arra, hogy ki vagyok, ki leszek ezután…
Amikor most, néhány nappal a kezdeti sokk után először gondolok úgy a fiam tettére, hogy kioltott egy életet, az merül fel bennem, talán az volt a „jobb” forgatókönyv, hogy a saját életét vette el és nem másét. De szinte egyidőben ezzel arra is gondolok, ha mást ölt volna meg, akkor legalább még láthatnám, beszélhetnék vele, hozzáérhetnék – amit már soha többé nem lehet. Annyira vágynék erre… Mindennél jobban. Azt azonban nem tudom, hogy ha más életét vette volna el, hogyan tekintettem volna rá azután, és hogyan változtak volna meg a vele kapcsolatos érzéseim. Ez már nem is fog kiderülni, de őszintén nem tudom, hogy döntenék, ha létezne egy olyan erő, aki az elé a választás elé állítana, hogy más élete árán visszaadja az övét… Nem is tudom, vissza akarna-e jönni egyáltalán. Megbánta-e az utolsó pillanatokban, amikor már nem volt visszaút, vagy megkapta azt, amiért csinálta, amit ettől remélt? Nem tudom, minek gondolkodom ilyesmin, semmi értelme, mert válasz úgysem lesz rá, és a lényegen sem változtat. Mégsem tudok nem ezen agyalni állandóan.
Nem vagyok ítélkező típus, mindig is értettem és elfogadtam, hogy mindenkinek van egy saját, egyedi gondolati, lelki és érzelmi világa, más a háttere, mások a küzdelmei – ezeket abszolút elfogadóan kezeltem mindig is, de ettől függetlenül persze megvannak a saját viszonyulásaim az élet dolgaihoz, viselkedésmintákhoz, szokásokhoz. Emlékszem, hogy kamaszkoromban nagyon határozott és elutasító álláspontom volt az öngyilkossággal kapcsolatban, amit 16-17 évesen menekülésnek tartottam a problémák elől és gyengeségnek. Pont ezzel a sarkos hozzáállásommal állított szembe az élet nagyon kegyetlenül. Ma, a fiam halálán tépelődve úgy gondolom, az életösztönt egyáltalán nem lehet(ett) könnyű legyőzni, nem hinném, hogy aki képes megsemmisíteni magát, az gyenge. Vagy valamilyen szinten mégis? Gyenge az életben maradáshoz, a saját életét kioltani, meghalni meg nem…? Persze, nem akarom magasztalni azt az erőt, ami erre képes, de biztos nehéz lehet és kell hozzá elszántság, különösen, hogy nem tudjuk pontosan, mi vár ránk a halál után.
Bár idővel – ahogy az eddigi életem során megéltem nehézségeket – sokkal elfogadóbb lettem azzal, aki valamiért ezt az utat választotta, igazán átérezni nem tudtam, mi lehet az a fájdalom, az a súlyú probléma, amire valaki a megoldást ebben a végzetes lépésben látja. Ez talán nem is olyan nagy csoda, hiszen kívülállóként tekintettem erre a jelenségre. Eddig. A saját gyászom a megértés mellé sajnos meghozta a megélést. Olyan érzelmi, idegi, szellemi, fizikai mélységekbe, semmihez nem fogható krízisbe taszított, ami a végletekig feszegeti a húrt, de addig a pontig szerencsére nem juttat el, hogy én is a saját kezemmel akarjak véget vetni az életemnek. Azonban intenzíven átérzem azt a fajta fájdalmat, kilátástalanságot, kimerültséget, boldogtalanságot, az élet iránti érdektelenséget, gyűlöletet, ami egy idő után annyira túlgyötri az embert, hogy mint a csapdába szorult állat, csak szabadulni akarna valahogy ettől a helyzettől, lassan már tényleg mindegy, hogyan. Az elmúlt időszakban én is sokszor átéltem ezt. Voltak napok, amikor azt éreztem, pillanatokon belül agyvérzést fogok kapni, vagy megbomlik az elmém. Szó szerint. Ha erre nem talál az ember valamilyen, az élet nyújtotta kapaszkodót, az súlyos veszélyt hordoz. Ahogy a fiam fogalmazott a halála előtt: csak a halál maradt, amit az egyetlen logikus megoldásnak látott a problémáira. Én nem akartam, nem akarok idáig jutni.
Egy érdekes kérdést tett fel egyszer valaki egy beszélgetés során, aminek a részese voltam én is: Mennyire fonódik össze a beteg hozzátartozó leépülése és hosszas ápolása miatti érzelmi teher? Külön kell-e foglalkozni a feldolgozásával, és vajon melyik a dominánsabb teher, a halál, vagy az előtte lévő szenvedés? Ennek kapcsán elgondolkodtam. A fiamnál is volt egy hosszabb ideje fennálló, romboló belső agónia, csak erről mi nem tudtunk, kifelé nem volt annyira látványos, mint egy fizikai leépülés. Így, utólag is egy nagy érzelmi terhet jelent feldolgozni, hogy mennyit szenvedhetett észrevétlenül. Sokszor felötlik bennem a gondolat, talán jobb volt így, hogy számunkra hirtelen, hosszabb általunk ismert előzmény nélkül történt. De bárcsak inkább tudtuk volna! Megfelelő – akár gyógyszeres, terápiás – kezeléssel és a támogatásunkkal együttesen talán képes lehetett volna annyi erőtartalékot képezni, ami átsegítette volna azon, hogy megdolgozza és átírja magában mindazt, ami az élettől ennyire el akarta idegeníteni. Átlagot meghaladóan intelligens volt (tagja volt a Mensa HungarIQua Egyesületnek), így biztos lettek volna olyan érvek az élet mellett, amik elértek volna hozzá, és lehetett volna számtalan dolog, gondolat, érzés, megerősítés, ami adhatott volna számára annyi töltetet, amivel képessé válhatott volna magával megharcolni, az érzelmeit megfelelően kezelni, és a végén nem elbukni – ahogy ő fogalmazott a búcsúlevelében.
Ez a belső harc a legmagányosabb dolog a világon, amivel eddig életemben dolgom volt, és sajnos igazat kell neki adnom abban, hogy alapvetően mindenkinek magának kell megvívnia a magáét, és ennek megnyerésére semmi nem jelent garanciát. Segítséget kérni, kapni, elfogadni… Én is megtapasztaltam, hogy az sajnos nem mindig és nem mindenkitől megy, mégis nagyon fontos minden lehetőséget megragadni (és megadni!) annak, aki bármilyen téren a penge élén táncol.
Az elmúlt hónapokban átéreztem azt a fajta, a fennmaradásért folyó elkeserítő küzdelmet, amihez hasonlót Ő is átélhetett. A szokásos megküzdési mechanizmusaim, amiket eddigi életem során a személyiségemhez hangolva megtaláltam, kialakítottam magamnak, egyszerűen nem működtek. Nem volt mihez nyúlnom, amikor fuldokolva kapkodtam legalább egy falatnyi friss levegő után. Tanácstalan voltam, életemben a legtanácstalanabb. A teljes lényemre rátelepedett fáradtság miatt folyamatosan a „Minek küzdjek?” és a „Hogyan küzdjek?” kérdése zakatolt az agyamban. Egyik égetőbb volt, mint a másik. Egyikre sürgetőbb volt megtalálni a mihamarabbi választ, mint a másikra, hogy ne váljanak az én mindennapjaim is az élettel összeegyeztethetetlenné. Nem szerettem volna arra a pontra eljutni, amikor már nem érdekel, kit és mit hagyok hátra, ezért a fókuszt igyekeztem és igyekszem folyamatosan a szeretteimen, a barátaimon, a munkatársaimon tartani, akik óriási szerencsémre, amit tudtak, megtettek és megtesznek, hogy segítsenek, és akiket már csak ezért sem akarnék ”hálából” traumatizálni. Nem süllyedhetek mélyebbre a kelleténél, nem hagyhatom, hogy én is önkárosító vagy önmegsemmisítő legyek. Ahogy olvasom, a statisztikák szerint az öngyilkosok elsőfokú hozzátartozói között a véghez vitt öngyilkosság kockázata többszöröse az átlag lakosságénak, míg 65%-kal valószínűbb az öngyilkossági kísérlet a körükben a szerettüket természetes halállal elvesztőkhöz képest.
Szélesebb látókörrel rátekintve erre az egészre tudom, hogy nem Ő kérte az életet. A nyakába kapta annak minden szépségével és terhével együtt (ahogy mindannyian), és neki az utóbbiak kerültek túlsúlyba. Nem hibáztatom érte, hogy nem akart tovább maradni valamiben, amit nem önszántából akart, és ami valamiért annyira nehézzé, elviselhetetlenné vált számára, hogy meg akart szüntetni mindent, bármi áron. De ettől még mérhetetlenül fáj. Ezen semmi nem változtat és nem is fog. Visszacsinálhatatlan. Ő pedig pótolhatatlan. S hogy az anyjaként hogyan tekintek most az öngyilkosságára? Azt gondolom, hogy ez tulajdonképpen a lelkének az eutanáziája volt.
Sokan szégyellik, ha a családjukban öngyilkosság történik. Én viszont ezt nem akarom, mert úgy érzem, azzal Őt magát is szégyelleném. Számomra kétségtelen, hogy minden életnek van értelme, értéke, függetlenül attól, hogy hogyan ért véget, és nem kérdéses: az öngyilkosok hátrahagyottjai sem érnek kevesebbet, és ők sem érdemelnek kevesebb együttérzést és segítséget másoknál.

