SZABAD AKARAT (?)

Azt mondták többen is a napokban vígaszként, hogy találjak megnyugvást abban, hogy a fiam úgy és akkor távozott az élők sorából, amikor és ahogy „szeretett volna”. Hogy tartsam tiszteletben a szabad akaratát, a saját életéről joga volt dönteni, mert az élete az övé volt, és hogy legalább Ő döntötte el, hogy azt hol, mikor és hogyan fejezi be. Első hallásra egyet is tudok érteni ezzel, és pillanatnyi is megkönnyebbülést hoz, mert talán valamennyire lehet ezt jobbnak látni például annál, mintha egy gyógyíthatatlan betegség, vagy egy másik ember – szándékosan, vagy baleset által – vette volna el az életét úgy, hogy egyébként még élni akart volna. Ez az egyetlen gondolat, amibe ideig-óráig néha kapaszkodni tudok. Bizarr így összehasonlítani a halálnemeket, de nem tudok nem gondolni rá, nem próbálni keresni valamit, ami enyhíti a sokkomat és a traumámat, amit az öngyilkosság ténye okoz.

Biztos megvan az előnye annak, hogy nem kellett végignéznünk, ahogy fizikailag vagy szellemileg leépül, és a szemünk láttára teljesen elveszik az az ember, akinek ismertük és szerettük. Ő nem fizikailag vagy szellemileg épült le, hanem idegileg, érzelmileg, és ez a folyamat számunkra nem volt hosszan és drámaian látványos. Csendesen és alattomosan a felszín alatt zajlott, ki tudja, mióta. Biztos vagyok benne, hogy nem meghalni akart, hanem megszüntetni az elviselhetetlen lelki, érzelmi kínjait, amire csak abban látta a megoldást, ha megsemmisíti önmagát, ha leállítja az agyát, mert azzal megszűnik minden. Nyilván nem „szeretett volna” úgy meghalni, ahogy végül megtette, csak nem látott más megoldást. Választott egy módszert, amit gondos utánajárást követően a legbiztosabbnak talált. Nyilvánvalóan hosszadalmas és nagyon fájdalmas, nehezen viselhető, kimerítő lehetett az ide vezető útja, a szenvedés, aminek a végén az élete és saját maga ellen fordulva úgy döntött, inkább elpusztítja magát, minthogy így éljen tovább, akár egy órát, vagy csak egy percet is. Ezen a ponton tényleg szabad akarattal döntött? Szabad-e az az akarat, amit valami annyira beszőtt, amire a fájdalom, önmaga elutasítása vagy gyűlölete, a kilátástalanság és még tudom is én, hogy mi annyira rátelepszik, hogy végül ezt a döntést hozza meg egy valószínűleg erősen beszűkült, és „szabadulni ettől bármi áron” érzelmi- és tudatállapotban? A jövőtől való félelem, vagy a jelenben minden erejét elvevő, az életösztönt legyűrő gyötrelemből fakadó tett nekem nem tűnik szabad akaratnak. Annyiban persze valóban szabad volt, hogy nem más személy kényszerítette rá, hogy a helyet, az időt és a módszert valóban Ő választotta ki, és hogy elméletileg dönthetett volna máshogy is, de utóbbi azt hiszem csak egy normális(abb) mentális állapotban következhetett volna be. És pont ez a lényeg. Hogy nyilván nem volt olyan állapotban.

Én erre nem tudok szabad akaratként, maximum önrendelkezésként tekinteni. Szabad döntésként szabad akarat szerintem akkor lett volna, ha nem valamilyen nyomás alatt döntött volna így. Ha minden rendben lett volna az életében, és akkor mondta volna azt, hogy szívesen élne még, és az egy jó élet lenne, de köszöni szépen, neki elég volt ennyi is, mindent megkapott már, ezzel elégedett és úgy érzi, a története így teljes. Azt hiszem azonban, annak, hogy ilyen bekövetkezzen az Ő korában, valódi realitása nincs. El kell fogadnom, meg kell értenem, együtt kell élnem vele, hogy így döntött. Tiszteletben tartom, hogy ehhez joga volt, de ez nem jelenti azt, hogy egyet is értek vele, és főleg nem azt, hogy úgy gondolnám, ezzel a jogával más körülmények között is élt volna. Milliószor elképzeltem az utolsó perceit, másodperceit. Hiába próbálom, nem tudok nem gondolni rá. Életem végéig kísérteni fog az a kérdés – amire soha nem lesz válasz –, hogy az utolsó pillanatokban kitisztult-e vajon a tudata, felfogta-e, hogy innen nincs visszaút, hogy a tette már nem visszafordítható és ha igen, akkor ez megnyugvással vagy pánikkal töltötte-e el. Talán jobb is, ha nem tudom, mi az igazság, mert a kettőből csak az egyik opció jelentene némi vígaszt, a másik pedig még annál is mélyebbre taszítana, mint ahol vagyok. Úgy tartja a mondás, hogy mindig van lejjebb. Szeretném hinni, hogy én már elértem a verem alját, ahol végre megvethetem a lábam, és ahonnan el tudok rugaszkodni felfelé, életem legmélyebb és legsötétebb szakadékából, ahová a fiam „szabad akarata” taszított…