KOMMUNIKÁCIÓS AKNAMEZŐN

A hétköznapi beszélgetések igazi kommunikációs aknamezőkké váltak számomra. Mostanában nem nagyon szeretek beszélgetni, mert állandóan feljön váratlanul valami olyan téma, vélemény, megjegyzés, kérdés, ami felzaklat, vagy amivel éppen egyáltalán nem akarok foglalkozni, esetleg pont képtelen vagyok beszélni róla. Amikor valami csoda folytán végre sikerül legalább néha rövid időre nem a fájdalmamra, a halott gyerekemre, a széthullott életemre, a céltalannak látszó jövőmre, vagy arra gondolnom, hogy mennyivel másabb és rosszabb, boldogtalan életem lett a halálával, valaki váratlanul bedob egy kérdést, és már vége is a kis kiruccanásomnak a lelki nyomoromból.

Nem tehetek róla, de vannak dolgok, amik egy pillanat alatt kiborítanak, ezért sokszor egyfajta önvédelemből inkább oda sem figyelek. Ha nem kettesben vagyok kénytelen társalogni valakivel, hanem többen is vagyunk, akkor felületesen figyelem a beszélgetést, és csak akkor kapcsolódom be, ha ebből a háttérzajból valami olyan témát hallok ki, amihez kedvem van becsatlakozni, vagy valaki hozzám szól.

Bár jószándékú, szelíd természetű ember vagyok, a gyász miatt még az engem odaadóan támogatókkal szemben is támadnak néha negatív érzéseim, sőt, inkább azt mondanám, váratlan indulataim, amikor valami olyasmit mondanak, mesélnek, ami felzaklat. Emiatt aztán persze ostorozom és szégyellem magam. Korábban ilyen érzéseim soha nem voltak, és ilyen gondolatok még csak meg sem fordultak volna nem csak velük, hanem senki mással kapcsolatban sem a fejemben. Egy újabb tétel, amit felvehetek a gyászom által hizlalt bűntudat listámra… Sokszor szinte sokkol, hogy ilyenné váltam és őszintén remélem, hogy csak átmeneti lesz, mert borzasztóan zavar. Ez nem én vagyok!

Egy pár fős társasággal eszem éppen, amikor valaki egyszer csak elkezd arról mesélni, hogy milyen jól telt az előző hétvégéje a családjával. Az a hétvége, amit én történetesen végigzokogtam nyomorult állapotban, otthon, egyedül. Ő erről persze nyilvánvalóan egyáltalán nem tehetett, és semmilyen szerepe nem volt benne, ezzel tisztában vagyok, de hiába tudom, mégis felpiszkál az, hogy tudja, néhány hete veszítettem el a fiamat, mégis azt ecsetelgeti, hogy ő milyen jól szórakozott a sajátjával, aki ráadásul az enyémmel nagyjából egykorú. Ebben a – szentnek cseppet sem nevezhető – pillanatban legszívesebben belenyomnám a fejét a tányér levesbe, amit éppen eszik, csak hallgasson már el, és ne tolja az arcomba a saját jól-létét, a családja boldogságát és legfőképp a teljességét, ami nekem nincs, és már soha többé nem is lesz. Leginkább haragot és keserűséget érzek, nem irigységet. Talán azért, mert arra nem is merek még a másodperc töredékéig sem gondolni, hogy mi lett volna, ha én is ugyanúgy tölthettem volna azt a hétvégét. Nekem már nincs miért arról gondolkozni, milyen lenne, vagy lett volna a hétvége a fiammal, mert soha nem lesz már nemhogy egy közös hétvégénk, de még egy közösen töltött percünk sem. Azelőtt egyáltalán nem irritált volna az, hogy valakinek jól telt a hétvégéje vagy a szabadsága a családjával, és nem váltotta volna ki belőlem negatív érzelmek tömkelegét. Most az ismerősömnek ezt a könnyed, vidám, lelkes és részletes élménybeszámolóját borzasztóan tapintatlannak érzem. Mintha egy elefánt trappolt volna be a porcelánboltomba. Szeretnék örülni az örömének, de képtelen vagyok rá. Minden újabb kimondott szava egyre jobban fáj. Szívem szerint rákiabálnék, hogy hagyja már abba, aztán felpattannék az asztaltól és elszaladnék. Egy ketyegő érzelmi bomba vagyok. Meglepően kellemetlen és visszás élmény rajtakapni magam ezeken a disszonáns érzéseken. Ez a tettenérés, és a rögtön feltámadó szégyen az amúgy is csúnyán kibillent önértékelésemen még tovább ront. Egy a sok közül… Csak bízni tudok abban, hogy mindez átmeneti állapot, és ahogy a gyászom enyhül majd, visszakapom a régi társas énemet, vagy legalább valami ahhoz hasonlót.