Az ember igyekszik továbblépni azon, ami fájdalmat, veszteséget okozott számára. Próbálja elfelejteni, vagy legalábbis mélyre temetni magában, és a lehető legkevesebbszer, vagy egyáltalán nem gondolni rá.
A saját gyászomban szembesültem azzal, hogy ebből a szempontból mennyire nehéz helyzetbe is kerültem a fiam halálával. Úgy érzem, az elvesztése által okozott fájdalom háttérbe szorításával együtt az Ő emléke is háttérbe kerül és megfakul. A jelenlegi lehetőségeim: vagy próbálok nem gondolni arra, ami történt, de az csak úgy megy, ha egyúttal rá, mint személyre sem gondolok, vagy gondolok rá, de akkor a fájdalom és a hiány sebeit is feltépem újra meg újra. Nem akarok nem gondolni rá, attól viszont félek, hogy soha többé nem fogom tudni ezt megtenni anélkül, hogy mindannyiszor darabokra ne törjön a szívem.
Furcsa dolog az emlékezés. Egy átlagos hétköznapon az embernek eszébe sem jut, mennyi mindent nem tud még vagy már a másikról. Szembesülni azzal, hogy lesznek teljesen eltűnő emlékek, sokkoló és egyben nagyon szívfájdító. Azt érzem, hogy minden olyan emlékkel, amit nem tudok felidézni róla, szépen lassan, darabonként veszítek el megint valamit abból, ami még megmaradt nekem belőle. Minden elillanó emlékfoszlány egy-egy újabb gyászolni való veszteség.
Néhány hete halt meg. Még tart a nyár. Szép, zamatos szilvát sikerült vennem, és hogy kicsit lekössem magam és a figyelmemet valamivel (valami nagyon mással, mint a halál), úgy döntöttem nekiállok igazi házi szilvásgombócot főzni. A piruló zsemlemorzsa, a fahéjas cukor illata lengi be a konyhát. Igazán nosztalgikus, eszembe jut, hogy régebben minden nyáron készítettem a családnak. Ahogy ezen merengve állok a fazék felett, várva, hogy az első adag gombóc megfőjön, hirtelen belém hasít: nem vagyok biztos benne, hogy a fiam szerette-e vagy sem, amikor kicsi volt és később, már fiatal felnőttként. Egyszerűen nem tudok visszaemlékezni rá. Néha keverem a két gyerekemhez kapcsolódó ilyen jellegű emlékeket. Hatalmába kerít az elkeseredés, amikor rám tör az a borzalmasan fájó felismerés, hogy már soha többé nem tudom ezt megkérdezni tőle. Potyognak a könnyeim a főzőedénybe a gombócok közé. Ha így folytatom, még a végén sós lesz… Erőlködöm, hogy találjak egy határozott, egyértelmű emlékképet, de nem megy. Csak dereng, hogy szerette, és most valamiért elkeseredetten keresem a bizonyosságot, hogy tényleg így volt-e. Nem mintha bármin változtatna, nekem mégis számít. Hirtelen mindennél fontosabbá válik ez a kis információmorzsa. Most, a halála után, mint a homok, amit hiába próbálok szorítani, és az utolsó szemig a markomba zárva megtartani, mindig akad néhány emlék, ami kicsusszanva a réseken végleg továbbáll. Érzelmileg teljesen kiborít, hogy képtelen vagyok mindent megőrizni róla, belőle, amim még van, hogy lesz – sőt, már most is van – egy csomó dolog, amire képtelen vagyok visszaemlékezni vele kapcsolatban. Ez olyan, mintha a lénye lassan kopna ki belőlem és az életemből. Mélységesen fájdalmas és elkeserítő, hogy együtt kell tudnom élni ezzel (is).
Az emlékezés borzasztóan fáj, a felejtéstől viszont nagyon félek.
A felejtés borzasztóan fáj, az emlékezéstől viszont nagyon félek.
Azt hiszem, csapdába kerültem.
Remélem, hogy van kiút.

