GYÁSZCSOPORT – TÁRSAK A GYÁSZBAN

Nem kérdés, hogy meg kell próbálnom kapaszkodókat találni ahhoz, hogy ezt a tragédiát valahogy túléljem, lehetőleg ép ésszel. Még nem vagyok biztos benne, hogy menni fog. Fogalmam sincs, hogy hogyan kell ezt csinálni. A jelenlegi helyzetemet tehetetlen zuhanásnak érzem a vaksötét ismeretlenbe. Az első napokban a gyászról, a traumáról, a veszteségfeldolgozásról szóló cikkeket olvasok, és ilyen témájú könyveket rendelek. Tudni akarom, mire számítsak, mi vár rám és mik azok a figyelmeztető jelek, amikor segítségért kell fordulnom, mert az az információ már az első cikkekben szembejön velem, hogy – különösen az első évben – az öngyilkosok hozzátartozói fokozottan ki vannak téve annak, hogy maguk is öngyilkosságot kíséreljenek meg. Azok alapján, amit érzek, ezen őszintén szólva nem is csodálkozom.

Az első gondolataim egyike az, hogy valamilyen gyászsegítőhöz kellene fordulnom, vagy egy olyan közösséghez, ahol érzelmi támogatást és egyfajta segítséget kaphatnék olyanoktól, akik szintén aktívan benne vannak a gyászban, mint én. Ahol azt élhetem át, hogy nem vagyok egyedül a fájdalmammal, a küzdelmemmel, a kérdéseimmel, a kétségeimmel, és nem kell magyaráznom az érzéseimet akkor sem, ha azok más, nem gyászoló ember számára akár vállalhatatlannak, vagy illetlennek tűnhetnek. Mert kár lenne tagadni, hogy szép számmal vannak bennem ilyenek, de nem akarok még azon is stresszelni és rágódni, hogy ki szabad-e mondanom őket, mert hát őszintén szólva akadnak köztük eléggé „nyers” dolgok, amikhez nem tudom, mit szólnának mások. Nem igazán vagyok alkalmas most rá, hogy finomkodjak. A gyászcsoport ilyen szempontból tehát ideális választásnak tűnik.

A lehetőségek keresgélése közben sokat gondolkozom azon, hogy kifejezetten öngyilkosságban elhunytak hozzátartozóinak szervezett gyászcsoportba, vagy olyan „vegyes” csoportba menjek, ahol a többiek különféle módokon veszítették el a szerettüket. A helyzetem specifikusságát akarom látni? Vagy összességében magát a veszteséget, egy nem homogén csoportban megtapasztalva azt, hogy bár különböző helyzetben vagyunk, mégis vannak azonosságok a gyászunkban? Mit akarnék jobban: a velem egyező helyzetben lévőkkel egy intenzív, közös megélését annak, hogy mi az öngyilkosság ténye miatt valamennyire más(abb) közösség vagyunk, és ezáltal talán jobban megértjük egymást? Vagy épp ellenkezőleg: azt, hogy nem lógok ki így sem a sorból, hogy nem vagyok valamiféle kívülálló? Mindkettő mellett szólnak érvek. Nem igazán tudom eldönteni, hogy melyik utat válasszam. Olyan lelki, idegi állapotban vagyok, hogy sokszor ennél sokkal kisebb, hétköznapibb dolgokban sem tudok választani, döntést hozni. Végül aztán nem is kell, mivel számomra elérhető helyen és időben nem indul csoport öngyilkosságban érintett gyászolóknak, így ez a kérdés eldőlt. Egy vegyes csoporthoz csatlakozom.

A csoportban eleinte eléggé kívülállónak tartom magam, és érzelmileg kicsit nehezen élem meg, hogy én vagyok az egyetlen, aki a gyermekét vesztette el (ami persze a maga módján, a többiek szempontjából „jó hír”), és egyúttal én vagyok az is, aki a legfiatalabb szerettét gyászolja. Nagyon másnak érzek egy választott kötődést (párkapcsolat, házastárs), mint egy vér szerintit, és merőben másnak látom azt a szülő-gyerek kapcsolatot is, ahol én vagyok a szülő, mint ahol én voltam a gyerek. Emiatt kezdetben kicsit nehezebben tudok azonosulni olyanokkal, akik az idős szülőjüket, vagy a házastársukat veszítették el betegség miatt, de persze egy pillanatig sem gondolom azt, hogy emiatt az ő veszteségük és fájdalmuk kisebb lenne az enyémnél. Néha azért szerencsésnek tartom őket, hogy velem ellentétben nekik nem a gyereküket kell gyászolniuk.

Hatalmas különbségek vannak közöttünk és mégis, mindezek ellenére nagyon sok egyezőséget látok a gyászunkban, amik miatt végül jól meg tudom találni a helyemet közöttük. Idővel velük együtt és nekik is köszönhetően sok mindenre rájövök, amire egyedül korábban nem sikerült. A gyászban van egy olyan speciális, univerzális kapocs, ami többé vagy kevésbé, de összeköt minket, függetlenül attól, hogy kit és hogyan veszítettünk el. Az én életemben megfordult már több férj, és bár mindegyikük élve és jó egészségben távozott a kapcsolatból, így is megéltem nagyon mély fájdalmat, csalódást és minden egyéb nehézséget, ami ezekkel a fajta elengedésekkel jár. A fiam apjával tizenkét évig tartott a kapcsolatunk, amiben eredetileg életem végéig terveztem volna élni. Ennek a kapcsolatnak és a rá alapozott jövőképnek az elvesztése azonban meg sem közelítette azt, amit a fiam elvesztése okozott. Így aztán ezzel a  kiindulási alapommal és megközelítésemmel nálam első hallásra egy férj a súlyos veszteségek skáláján nem helyezkedik el olyan egetverően magasan. Idővel azonban más példáját látva rá kell jönnöm, hogy amikor családot alapítasz és több évtizedet leélsz valakivel, akivel önszántatokból soha nem akarnátok egymástól elszakadni, aki az életed egyik legbiztosabb, legmeghatározóbb része és támasza, akkor kimondhatatlanul nehéz lehet nélküle folytatni tovább.

Egy az életünkben fontos, hozzánk nagyon közel álló személy halál miatti elvesztése – függetlenül attól, mennyire volt vele a kapcsolatunk kiegyensúlyozott, idilli vagy sem – olyan meghatározó élmény, amire soha senki nem készített (és nem is készíthet) fel bennünket, mégis meg kell küzdenünk vele valahogy. Sehol nem tanítják, hogy hogyan éld ezt túl, pedig alapjaiban rengeti meg nemcsak a hétköznapokat, a jövőre vonatkozó terveket, az ember értékrendjét, az élethez való viszonyát, hanem az egész önmagáról alkotott képét is, és arra kényszeríti, hogy a szeretett személy elvesztésének tragédiáján keresztül szembenézzen saját magával és a tetteivel is.

Milyen ember vagyok én? Milyen anya voltam, ha a gyerekem ezt tette? Mit fognak most gondolni rólam mások? Mit kellett volna másképp csinálnom? Mi volt a szerepem a történtekben? Miattam (is) tette? Én vagyok a hibás a történtekért? Számos ehhez hasonló – sokszor az önvád és a bűntudat által diktált –, és már soha megválaszolásra nem kerülő kérdés vetődik fel bennem újra és újra. Szinte megállás nélkül kínoznak, semmihez nem fogható erővel. A megtalálhatatlan válaszok keresése nagyon fájdalmas, frusztráló és magányos elfoglaltság. Tudod, hogy úgysem lesz válasz, te mégis keresed… Abban, hogy valahogy a helyére tegyem magamban az ezekkel kapcsolatos dolgokat, sokat segít mindaz, amit a gyászcsoportban megélek, és amiket a többiektől ott hallok.

Azt hiszem, a gyászcsoport egyik nagy értéke lehet sok más mellett, hogy vannak gondolatok, érzések, amiket bár benned vannak, mégsem voltál képes még megfogalmazni, felvállalni őket magaddal szemben sem. Talán mert túl fájdalmas lenne, vagy mert úgy érezted, ilyesmit nem illik, ezzel bepiszkolnád a szeretted emlékét. Ezért inkább nem teszed. A sorsközösségben rengeteg lehetőség rejlik. Sokat segíthet például akár az is, ha valaki más kimondja ezeket – talán helyetted is. Mások nyíltan felvállalt, ítélkezéstől nem félő, őszinte szavai inspirációt és bátorságot adnak ahhoz, hogy az ember saját magához is őszinteséggel forduljon a számára kényesebb kérdésekben.

Ne félj akár egy önsegítő gyászcsoportban, akár egyéni gyászsegítő beszélgetésekben támaszt keresni a küzdelmedhez, amit életed talán legnehezebb, legkíméletlenebb fájdalmával vívsz. Azt viszont tudd, hogy ezek a lehetőségek nem terápiás kezelést nyújtanak, ezért ha olyan lelki, érzelmi, mentális állapotban vagy, ami miatt az életed veszélyben lehet, mindenképp kérj segítséget!

Magyarországon az éjjel-nappal ingyenesen hívható Lelki Elsősegély száma:

116-123

Kék Vonal (gyermekek és fiatalok számára, 24 éves korig):

116-111

Segélyhívó

112