SZORONGÁS, KONTROLLVESZTÉS, TÚLKONTROLLÁLÁS

Kontrollvesztés. Tehetetlenség. Szorongás. Az élet rám erőszakolt olyasmit, amit nagyon nem akartam, és ezzel a kitettséggel is kezdenem kell valamit, hogy ne csússzon ki miatta végleg a lábam alól a talaj. Hogyan éljek ezzel együtt tovább, és mit kezdjek ennek a traumájával? Megingott a biztonságérzetem, összetört bennem az életem kiszámíthatóságának és stabilitásának illúziója. A fiam halálával felborult az élet rendje. Ilyen csúnyán még sosem csúszott ki a lábam alól a talaj. Folyamatosan az lebeg a szemem előtt – ami eddig is nyilvánvaló volt, csak nem nagyon foglalkoztam vele –, hogy vannak dolgok, történések, amiket nem tudok irányítani, és noha ezzel eddig probléma nélkül együtt tudtam élni, most pánikba estem tőle. Az agyam folyamatos készenlétben vizslatja, hol leselkedik rám további veszteséggel fenyegető veszély, mi baj történhet még, és hogy tudnám azt kivédeni, elkerülni. Hogy másszak ki ebből, hogy ne legyek egy folyton aggódó idegroncs hátralévő életem minden napján?

A gyász miatt efféle merőben új érzések és kérdések ütötték fel a fejüket az életemben. Egy ilyen új „élmény” lett az is, hogy amióta a fiam meghalt, menetrend szerint erős szorongás tör rám, nagyjából bármitől. Például, ha eszembe jut, hogy mi lesz, ha a lányommal is valami baj történik. Ilyenen korábban nem rágódtam, bár mint szülő, egészséges mértékben természetesen féltettem és persze volt, amikor átmenetileg jobban aggódtam miatta bizonyos helyzetekben, de közel sem ennyire. Most viszont ez egy állandó eleme lett ennek az új életemnek, további érzelmi, idegi teherrel gazdagítva a már meglévő gyötrelem gyűjteményemet. Ha írok neki, és rövid időn belül nem válaszol, vagy ha nem veszi fel, amikor hívom, és nem is jelentkezik hamarosan, akkor lever a víz, összeszorul a gyomrom, heves szívdobogásom lesz és pánikolni kezdek. Aztán persze kiderül, hogy nincs semmi baja, csak dolgozott, vagy nem hallotta, hogy keresem, épp főzött és koszos volt a keze, ezért nem vette fel stb. Jelzem neki, hogy nagyon megijedtem és megkérem, hogy az első hetekben, hónapokban, amíg érzelmileg és idegileg ennyire feldúlt állapotban vagyok, ha teheti, segítsen nekem azzal, hogy rögtön visszajelez valamit, amikor keresem. Elég egy „visszahívlak” SMS gyorsüzenet, vagy bármi, amiből tudom, hogy ott van a vonal végén, mert ilyenkor semmi mástól nem tudok megnyugodni. A fiam halálára is úgy derült fény, hogy nem értük el telefonon, ami miatt elkezdtem gyanakodni, hogy esetleg valami baj lehet (és volt is), szóval azt hiszem, érthető okokból most nekem nem túl jó ómen, ha a lányom nem reagál, amikor keresem. Ez a legerősebb triggerem.

Egzisztenciális szorongásom is lett. Állandó az aggodalmam amiatt, hogy szétesik a hétköznapjaim menedzselése, hogy nem tudom megfelelően elvégezni a munkám, hogy mindent jól csináltam-e, semmit nem mulasztottam-e el, nem felejtettem-e el valami fontosat, és még sorolhatnám, ezért a feladataimról listát írok, és ha elvégeztem őket, kipipálom a listán. Így adok egy visszajelzést magamnak, hogy minden rendben van, mindent megcsináltam, illetve esténként, elalvás előtt még egyszer tudatosítom, hogy elvégeztem az aznapi teendőket. Ezzel meg tudom nyugtatni magam.

Reggelente, munkába menet rendszeresen vissza kell mennem a kapuból ellenőrizni, hogy bezártam-e a bejárati ajtót, pedig 100-ból 99-szer biztosan tudom, hogy igen. Mégis egyszerűen muszáj ellenőriznem, mert ha nem teszem, képes vagyok egész nap ezen rágódni. Néha a vízcsapokkal is ez a helyzet. Ezt úgy próbálom kezelni, hogy indulás előtt végigjárom a lakást és koncentrálva arra, amit csinálok (nem csak futólag) ránézek a csapra, tudatosítom magamban, hogy látom, nem folyik a víz és azt is, hogy csend van, nem hallok vízcsobogást. Többnyire még a kezemet is aláteszem, hogy érezzem a „semmit”. Ez a többirányú – látás, hallás, tapintás általi együttes – megerősítés nekem segít.
A lakásajtót úgy zárom be, hogy a szememmel követem a mozdulatot, ahogy a kulcsot elfordítom, és közben magamban kimondom azt, hogy „elfordítottam a kulcsot”, ezután pedig plusz ellenőrzésként lenyomom a kilincset. Így van egy kettős megerősítésem azáltal, hogy nem csak a szemem, a kezem (tapintásom) is rögzíti a memóriámban az elvégzett cselekvést. Tudom, hogy hosszútávon ez így nem lesz jó, ezért rengeteget foglalkozom azzal, hogyan tudnám a helyes irányba terelni magam. Kezdetnek minden nap tudatosan emlékeztetem magam arra, hogy ennyi óvintézkedés nélkül sem dőlt össze korábban a világ, és arra is, hogy – a mai napot is beleértve – hányszor jöttem már el életemben úgy otthonról és aztán tértem úgy haza, hogy minden rendben volt, a távollétemben nem történt semmi dráma. Ez a módszer nálam jól működik, néhány hét után enyhül a szorongásom, idővel egyre kevésbé érzem szükségét ennek a túlbiztosításnak, és újra rutinszerűvé tudnak válni ezek a hétköznapi dolgok, ami nagy könnyebbséget jelent.

Számos aprósággal tudom stresszelni magam. Például a munkába érésig 3-4-szer ellenőrzöm a táskámban, hogy megvan-e a lakáskulcsom. Ilyenkor nem csak  megnézem, hogy ott van-e, hanem meg is fogom. Naponta 1000-szer hazanézek a távelérésű kamerarendszeremen, hogy áll-e még a ház, és minden rendben van-e a kertben. Nagyon nehéz ezek miatt kimozdulnom otthonról. Csak akkor könnyebbülök meg, akkor enged ki a szorongás a markából, amikor hazaérek.

Tudom, hogy a szorongásomat az a veszteségem miatti kínzó felismerés és tapasztalat táplálja, hogy nem kontrollálhatok mindent, hogy bármikor, villámcsapásszerűen történhetnek rossz dolgok, amik újra súlyosan megsebezhetnek. Folyamatosan harcot vívok az emiatti félelemmel. Ez az állandóan jelenlévő, kimerítő állapot egy plusz idegesítő teher a többi újkeletű, gyász miatti problémám mellett, amivel szembesülnöm kellett. Nem igazán van rá receptem, hogy mitévő legyek. Sokat gondolkozom azon, hogyan tudnám oldani a szorongásomat. Gyógyszert szedni, drága terápiákra járni nem akarok, csak akkor, ha kiderül, hogy egyedül nem tudom ezt megoldani. Megharcolni akkor is nekem kellene magammal, ha terápiára járnék, ezért döntöttem úgy, hogy első körben megpróbálok egyedül boldogulni, de ha szükségessé válna, akkor szakemberhez fordulok.

Azokra a kötelezettségeimre – születésnapok, találkozók időpontja, számlabefizetési határidők, közműdiktálás időszaka stb. –, amiket félek, hogy esetleg a szétszórtságom, dekoncentráltságom miatt elmulasztok, emlékeztetőket állítok be a telefonomon, hogy a megfelelő napokon figyelmeztessenek rájuk. Így ezeken már nem stresszelek, ami csökkenti az össz-szorongás szintemet.

Emellett elég nagy lelki csaták árán – igaz, hogy rövid időkre, de azért mégiscsak – szándékosan hagyom néha kicsit rendetlenül, rendezetlenül otthon a dolgaimat, aztán pedig tudatosítom magamban: „Látod! Nem csináltál mindent tökéletesen, mégsem történt miatta(d) semmi baj.” Ezt azért érzem fontosnak és abban segít nekem, hogy újra felfogjam, megértsem, nem minden tökéletlenségből származik valami rossz következmény. Ezzel egyúttal arra is tréningezem magam, hogy ne akarjak mindig mindent kézben tartani (ami egyébként is lehetetlen lenne), de ennek ellenére ne féljek és aggódjak állandóan emiatt, mert nem lesz mindig mindenből baj. Úgy tűnik, hogy nálam ezek a módszerek sikerrel működnek, ami a jövőre nézve reménnyel és bizakodással tölt el, és erőt ad ahhoz, hogy tovább tudjak küzdeni a normális életminőségem visszaszerzéséért.