A GYÁSZ, MINT KÖTELÉK

(2026.04.13-i gondolat)

Szinte semmi másra nem tudtam gondolni, csak a fiamra, a fájdalmamra, a veszteségemre és a gyászomra, miközben mindenáron szabadulni szerettem volna ettől a szenvedéstől, mert úgy éreztem, ha ez tartósan így megy tovább, végleg belefáradok, és összeegyeztethetetlenné válok az élettel.

Kilenc hónap telt el a halála óta. Ennek jelentős részét agyalással és önvizsgálattal töltöttem. Végül arra jöttem rá, hogy nehezen akarom elengedni a gyászomat, és megpróbálni visszatérni a megszokotthoz legalább hasonlító kerékvágásba, mert a gyászt egy erős, utolsó köteléknek érzem vele. Emiatt az az érzésem és a félelmem, hogy ha kilépek az intenzív gyászolásból, az elvesztéséből fakadó fájdalomból, ha kevesebb percet, gondolatot, érzelmi energiát szánok rá a napjaimból, ha nem mindig rá gondolok, és megpróbálom megengedni magamnak, hogy nélküle is élvezzem és szeressem az életet, akkor egyrészt cserben hagyom Őt, másrészt ez a láthatatlan kötelékünk meglazul, meggyengül, és a végén talán végérvényesen el is szakadt. Félek, hogy ha ez bekövetkezik, akkor hatalmas űrt hagy majd maga után. Túl ezen attól is rettegek, hogy akkor már nemcsak a múltbeli dolgok miatt lesz majd bűntudatom, amit így is borzasztó nehéz cipelni, hanem a jelenemért is. Félek, hogy ez túl sok teher lenne, annyi, ami már végleg összeroppantana. Így is nagyon törékeny az a valami, ami most vagyok.

Megállás nélkül agyalok. Éjszakákon át nem hagy nyugodni ez a dilemma. Ha ebben a fájdalmas minőségben élek tovább, az egy boldogtalan, szenvedéssel teli létezés lesz, talán még évtizedeken át. Ha viszont próbálok jobb, boldogabb mindennapokat megélni, akkor lehet, hogy felégetem azt az egy hidat is, amivel a gyász jelenleg összeköt minket. Mint a két folyópartot, amit a víz elválaszt egymástól, ezért nem tudnak találkozni, csak ha egyszer ez a (halál)folyó már nem áll kettőjük közé tovább, és egymáshoz engedi őket. De ők addig is ott vannak a híd két végén. Ha híd van, azt mindkét oldalon kell legyen, ami tartja. Nem lehet másképp. Ha áll ez a híd, akkor Ő annak a másik oldalán biztosan ott van. Tudom, hogy így van, még ha nem is látok át a túloldalra.

Mélységes fájdalommal tölt el, és folyamatosan gyötör a kín, ha arra gondolok, mennyi és milyen mélységű szenvedés vezette Őt odáig, hogy megsemmisítse önmagát. Szinte csak erre tudok gondolni, és általában annyira belelovallom magam ebbe, hogy aztán nagyon rosszul leszek tőle fizikailag is. Ilyenkor hányingerem van, feszít a mellkasom, és időnként kifáradásig zokogok és üvöltök, általában egy párnába, hogy a szomszédok ne hallják. Máskor meg csak fel-alá mászkálok, mint egy ketrecbe zárt állat, és keresetlen szavakkal mocskolom az életet, amiért ezt tudja tenni az emberekkel.

Időről időre bevillannak régi, szép, közös emlékek. Ettől azonban nem lesz jobb. Csak még inkább hiányzik, és megint fel-feltör bennem a valóságtagadás, ami az első hetekben, hónapokban volt gyakori vendég nálam. Ez nem lehet igaz, hogy tényleg ezt tette. Kegyetlen volt velem – és másokkal is –, amikor a végső döntését meghozta és végrehajtotta. Itt hagyott, nincs többé. Rengeteg érzelmi energiát, figyelmet, lemondást, erőfeszítést kíván egy gyerek felnevelése. Úgy érzem, mindez kárba veszett. Semmibe vette. Kukába dobta. Legfeljebb már csak közös emlékekre váltható be. Mondanám, hogy kösz a semmit, de végül is az emlék is valami. Vagyis igazából a „valami” az élete volt, a hozzá fűződő kapcsolatom és élményeim, amivel az én részemmé is vált. De ennek már csak az emlékét hagyta itt nekem.

Ha jobban belegondolok, hiába írta felül benne a végén valami megfejthetetlen és számára legyőzhetetlen azt a rengeteg jó dolgot, élményt és boldog pillanatot, ami valaha volt az életében, azok ettől még megtörténtek vele. Az élete nem volt egyenlő az utolsó néhány héttel, hónappal vagy évvel, amikor titokban már szenvedett. Sokkal több volt annál. Eddig egyfolytában az utolsó idők történéseire, lelki, érzelmi állapotára fókuszáltam, hiszen az kapcsolódik közvetlenül a halála miatti traumámhoz, és ezek az utolsó emlékeim, megéléseim vele kapcsolatban. De most rájövök: az, hogy a halála óta eltelt, végtelenül hosszúnak tűnő hónapokban annyira együtt tudtam érezni a szenvedésével, sokszor magamra véve azt, hogy szinte már azonosultam vele, nem jelenti azt, hogy ebben a lelki állapotban, az Ő gyötrelmeit a saját életemben tovább hordozva kellene ezután leélni az életemet. Mert az életem az enyém, és nem az Ő életének a meghosszabbítása vagy kiterjesztése. Volt, amikor Ő is élvezte az övét, megélt pozitív élményeket, boldogságot. Tervezett remélt, szeretett, próbált kiteljesedni. Kihozta belőle, amit tudott, és számára ennyi fért bele. Lehet, hogy ez más szemével nézve túl kevés, és őszintén szólva, én is így érzem, de ki vagyok én, hogy elítéljem ezért? A csalódottságomat kár lenne tagadnom. Sajnálom mindazt, amit elszalasztott, de büszke vagyok azokra a dolgokra, amiket elért.

Egy valamit általa mindenképpen megtanultam. Azt, hogy ahogy a saját élete az övé volt, és Ő így rendelkezett felette, az én életem is az enyém, magamért kell élnem, és attól függetlenül birtoklom saját jogon, ami vele történt. Szerethetek, lehetnek boldog napjaim, pozitív élményeim (remélem, egyszer majd a legapróbb bűntudat nélkül), mert a saját életem – bár egyik legmeghatározóbb része és szereplője volt az elvesztett gyermekem – alapvetően rólam szól. Rólam szólt volna akkor is, ha Ő nem születik meg, és rólam szól most is, hogy már nincs velem. Azt hiszem, attól, hogy megpróbálok teljes(ebb) életet élni nélküle (is), nem veszítem el Őt újra. Nem leszek tőle rossz(abb) anya. Nem leszek tőle rossz(abb) ember. Csak a magam ura. Mert az életem az enyém, és a döntés az én kezemben van, hogy milyen irányt veszek most, a történtek után, és mit hozok ki belőle.