Mélyen magamba nézve azt veszem észre, hogy ha nem vigyázok, könnyen lassíthatom magam a jobban létem felé vezető úton, mert rájöttem: az, hogy gyászolok, sok esetben felmentést adhat, ha rossz napom van, és nem teljesítek olyan jól a munkában, vagy nem vagyok mindenkivel kedves, türelmes, vagy az vagyok, de nem eléggé, vagy ingadozik a hangulatom, vagy kihúzom magam közösségi programok alól, és még folytathatnám a sort. A gyász működőképes indok, hatásos kifogás lehet nemcsak másokkal, hanem önmagammal szemben is. Az én Jolly Joker-em. Bizonyos dolgok miatt számtalanszor adtam magamnak felmentést én is a gyászom okán, és ugyanígy bizonyosan kaptam feloldozást másoktól is.
Ráadásul azt látom, hogy másképp állnak hozzám az emberek. Például kevésbé konfrontálódtak, mert hát, kinek van szíve „belekötni” egy gyászolóba és lecseszni, vagy számonkérni valamiért? Megértőbbek, elnézőbbek velem. Ennek megvan a maga kényelme és praktikuma. Hogyan lehet, és miért is kellene akkor a gyászomból kijönnöm? Miért is ne használjam fel (vagy inkább ki?) ezt tartósan, és miért is álljak bele rendesen újra az életbe, a feladatokba, a kihívásokba?
Sokat gondolkozom ezen és arra jutok, hogy például már csak azért is, mert egy idő után még a környezetemben lévő nagyon toleráns embereknél is túlfeszül az a bizonyos húr. Ráadásul én – mint gyászoló anya – sem akarok teherré válni mások számára, és kirekesztődni közösségekből az állandó szomorúságom, mogorvaságom miatt. Vagy esetleg azért, mert a kommunikációm beszűkül a veszteségemre, a fájdalmamra, a nehézségeimre és kilátástalanságomra, noha a napjaim minden pillanatában folyamatosan ezek a meghatározók. Bárki bármennyire is megértő, türelmes és empatikus, egy idő után őszintén, szívből nem fog vágyni egy olyan ember társaságára, akiből csak a fájdalom, a keserűség és a kilátástalanság árad, és semmi másról nem lehet vele beszélni, csak a tragédiájáról. Nem is beszélve arról, hogy mindenki igyekszik még a gondolatát is kerülni annak, hogy őt is bármikor érheti veszteség. Hogy létezhet ilyen. Hogy velük is megtörténhet. Márpedig ezzel szembesülnek akkor, amikor találkoznak valakivel, akivel ez megtörtént. A felszínre kerülő, feltámadó félelem és rossz érzés miatt sem csoda, ha túl az első szembesülésen és részvétnyilvánításon már szeretnének is gyorsan továbblépni.
A környezetünk élete – számunkra bármilyen nehéz és fájdalmas – amúgy is folyik tovább a maga medrében, ahogy addig. Ők nem élik meg azt a változást, amit mi. Jó esetben együttéreznek, sajnálnak, támogatnak, törődnek, segíteni próbálnak, de – sokan titkon talán örülve annak, hogy ez nem velük történt – hamar visszazökkennek a saját fájdalommentesebb valóságukba, és egy idő múlva nem értik, hogy te miért nem tudsz továbblépni a te új valóságodban.
Sajnos előfordul, hogy a környezet nem, vagy csak rövid ideig megértő és támogató. Nekem a munkahelyen és a szűk baráti körömben nagy szerencsém van e tekintetben (a családomról a lányomat leszámítva ez sajnos már nem igazán elmondható). Találkoztam azonban olyan sorstárssal, akinek a főnöke és a kollégái kifejezésre juttatták néhány hónappal a vesztesége után, hogy most már ideje lenne jobban koncentrálnia és odatenni magát a munkában, és az is jó lenne, ha végre másról is beszélne, nem csak a gyász miatti problémáiról és nehézségeiről.
Aki nem él(t) meg gyászt, nem feltétlenül érzi át és érti meg, hogy ez egy hosszú, nagyon sok mindenre kiható folyamat. Nem olyan, mint egy megfázás, amiből néhány hét alatt nyomtalanul kilábal az ember, aztán hamarosan el is felejti, hogy nemrég még milyen nyomorultul volt, és pontosan olyan lesz, mint azelőtt. Hónapok, akár évek telhetnek el, mire a gyászoló élete újra normalizálódik, stabilizálódik, és hogy pontosan mennyi lesz az annyi, előre nem tudható.
Világos, hogy nem vagyunk egyforma helyzetben. Eltérő környezeti elvárásokkal és hozzáállással találkozunk, amik lehetnek ösztönzőek, vagy épp ellenkezőleg: még több érzelmi, idegi terhet róhatnak ránk. A jobbanlétért folytatott küzdelemben mindannyiunknak jól jön és kulcsfontosságú is a segítség, a támogató családi, baráti, munkahelyi közeg. Abban viszont biztos vagyok, hogy nekünk, magunknak is akarnunk kell a kifogásainkat félretéve továbblépni, mert ez nem fog megtörténni magától.

