ÁTUTAZÓK

Meghaltak bennem a színek, 

Miket a létezésed festett belém, 

Szürke ködben kóborló remény –

Ez maradt már csakis az enyém.

(2026. április)

Átutazók vagyunk egymás életében. Sajnos ez nem csak a tőlünk idősebb emberekre igaz. Ezt el kell tudnom fogadni. Az életem megmásíthatatlan megváltozásának elfogadása kulcsfontosságú, bármennyire is fáj. Hiába is ragaszkodnék ahhoz, ami volt és aki azelőtt voltam, a fiam öngyilkossága drasztikus és erőszakos változást hozott, amihez alkalmazkodnom kell. A maga traumájával, váratlanságával ez a megváltoztathatatlan történés átalakulásra ösztönzött. Már semmi nem olyan, mert egyszerűen nem lehet olyan, mint azelőtt, így én sem maradhatok ugyanaz az ember, aki addig voltam. Lett egy „előtte” és egy „utána” életem és személyiségem.

Idővel a fájdalom biztos másmilyen lesz. Túl kell élni, ki kell bírni, ami nagyon nehéz, mert nem látod a végét, azt, hogy még hány nap, hány hét, mire legalább egy kicsivel elviselhetőbbnek érzed majd. Az ember belefárad a szenvedésbe, kimerül miatta, szabadulni akar tőle – és nem látja a végét. Senki nincs, aki azt tudná mondani, hogy még ennyi napot vészelj át, és jobb lesz.

A miértre soha nem lesz megnyugtató és kielégítő válaszom. Mi benne a jó, hogy ez történt? Semmi. Lehetnek előremutató, megnyugvást adó dolgok, például, hogy – ahogy vigaszul mondogatni szokták nekem – már nem szenved, de a szó szoros értelmében nyilvánvalóan nem tudnom azt mondani semmire a halála vagy annak következményei kapcsán, hogy jó. Legfeljebb azt mondhatom el, hogy ha már ez történt, jó, hogy nem tett tönkre teljesen, és nem vetett véget az én életemnek is, hanem ki tudtam belőle hozni valami személyes fejlődést, pozitív eredményt azzal, hogy megpróbáltam túl a sokkon és a gyászon mélyebb értelmet találni az életemnek, és a saját tapasztalataimat megosztva igyekszem majd segíteni a jövőben másoknak. Kizártnak tartom, hogy lesz az életemnek akárcsak egyetlen olyan napja, amikor azt mondanám, hogy bármilyen szinten is megérte.

Nekem kellett volna inkább meghalnom – mondatja velem a mai napig a fájdalom és annak gyötrő gondolata, hogy ezek után az elvesztett szerettem hiányával kell tovább éljek minden egyes nap. De ha így lett volna, most nem lennék itt. Akkor meghaltam volna, de ez nem történt meg. A fiam halálával elvesztettem egy számomra kiemelten fontos, pótolhatatlan embert és értéket, az életemnek egy hatalmas és meghatározó részét. Nem kérdés, hogy az élete értékes volt, de nem csak az az élet értékes, ami már nincs és nem pótolható, hanem az is, ami van: az enyém, aki még élek. Lehet, hogy ma nem teszek semmi kiemelkedőt, talán holnap sem, és mégis… Sosem tudhatjuk, melyikünk mikor mit ad a másiknak, ami igazán számít.

A temetés után 1-2 héttel vonattal tartottam hazafelé a munkából. Lelkileg, érzelmileg nagyon rosszul éreztem magam. Mélyponton voltam. Az idegeim a végletekig ki voltak merülve és tudtam, hogy ez nagyon látszik is rajtam. Szokás szerint járt az agyam, a „mi lett volna, ha” és hasonló, sehová nem vezető kérdéseken. Sápadt voltam és meggyötört, kisírt szemekkel, talpig feketében. A velem szemben ülő hölgy rám nézett és halkan, nagyon óvatosan megszólított: „Jól van? Szóljon, ha segítségre van szüksége.” Talán neki ez egy átlagos nap volt, és nem érezte úgy, hogy valami óriási, kiemelkedő dolgot tett volna, de ez a két mondata, a figyelme, törődése, amit ismeretlenül is kaptam tőle, számomra rendkívülivé és különösen értékessé tette őt, mert visszarántott vele a „most”-ba, és ami talán még fontosabb: megcsillantotta, hogy a veszteségem ellenére vannak még olyan értékek és emberek az életben, amik és akik miatt még érdemes élni és küzdeni.