A NULLADIK NAP

Az életem abban a pillanatban megállt, és aztán nélkülem indult tovább. Amikor megtudtam, hogy a 22 éves fiam halott, az, aki addig voltam, vele együtt megszűnt létezni. 

A körfolyosón, sokkos állapotban, három rendőr és az édesapa társaságában várom a helyszínelőket. A rendőrök fiatalok, nagyjából fiam korabeliek. Látszik rajtuk, mennyire megviseli őket, hogy egy velük közel egykorú fiatal van holtan a lakásajtó túloldalán. Majdnem beleőrülök a tehetetlenségbe, a fájdalomba és abba, hogy nem mehetek oda hozzá. Hogy ott van bent, egyedül. Nem értem ezt az egészet. Párszor megfordul a fejemben, hogy talán ez egy fatális tévedés, és nem is Ő az, pedig egyértelműen tudjuk, hogy igen. Minden ajtónyitáskor, amikor a rendőrök és később a helyszínelők jönnek-mennek miközben teszik a dolgukat, látom a lábfejeit. Újnak látszó fekete zokniban van. Ahányszor nyílik az ajtó, én látni akarom. A szemeim belekapaszkodnak minden apró darabkába, amit az ajtónyílás láttatni enged. Úgy érzem, nekem már csak ez maradt a fizikai valójából, így nem vesztegethetek el belőlük egyetlen egyet sem.

Amíg várjuk a helyszínelőket, felhívom a nővérét, a volt barátnőjét, akivel nemrég szakítottak, ezért költözött pár napja ebbe a lakásba, az egyetemet, ahol végzős (lett volna) és a munkahelyét is, ahonnan már késésben van, hogy ne várják. Nem fog bemenni.

A rendőrök kikérdeznek, de hogy mi hangzik el, arra szinte már a következő pillanatban nem emlékszem. Később, amikor milliószor újra és újra végigpörgetem a fejemben az eseményeket, a többségük azért eszembe jut.

Az egész délelőtt eltelik. Ezek alatt a hosszú és gyötrelmes órák alatt jó néhányszor megfordul a fejemben, hogy mi lenne, ha hirtelen átlendülnék a második emeleti körfolyosó korlátján. Azzal talán vége lehetne ennek az egész rémálomnak. De nem tehetem. Gondoskodnom kell róla. Én vagyok az anyja. Nem hagyhatom cserben. Sem Őt, sem a lányomat, aki most vesztette el az öccsét.

Nem akarják, hogy megnézzem. Győzködnek, hogy higgyem el, nem szép látvány, és inkább úgy akarjak emlékezni rá, ahogy pár nappal korábban utoljára láttam, amikor egy családi születésnapozáskor nálam járt. Úgy érzem, ha nem láthatom, képtelen leszek elhinni és felfogni, hogy tényleg Ő az, és mindig várni fogom, hogy egyszer csak kiderül, tévedés történt, és mégis él. Elhiszem és tagadom is a valóságot egyszerre. A remény hal meg utoljára, ahogy mondani szokták. És nekem most hagynom kell meghalni a reményemet, amit nagyon nem akarok.

Megborotválkozott. Rendesen felöltözött, mintha – péntek reggel lévén – éppen munkába indult volna. Hogy így volt-e, vagy azt akarta, hogy rendezett legyen, amikor megtaláljuk, és majd így emlékezzünk rá, nem tudom. A rendőrök szerint a fülében volt a fülhallgatója, amivel szinte elválaszthatatlanok voltak, ha útra kelt. Mire odaengednek hozzá, ezeket már kiszedték és félretették. Ahányszor találkoztunk valahol a városban, vagy sétált a házamig a vasútállomásról, mindig hallgatott valamit menet közben, és csak akkor vette ki a füléből, amikor már csak néhány lépésre voltunk egymástól. Most is vele volt a végsőkig, amikor erre az utolsó, végzetes útra indult.

A szeme fátyolos. Még sosem láttam ilyen fénytelen szemeket. Leírhatatlan. A látványa beleég a retinámba. Kísérteni fog, amíg élek. A karján lévő kék foltok is jelzik, teljesen biztos az, amit nem akarok, hogy igaz legyen. A szemüvege nincs rajta. Nem tudom, hogy Ő vette-e le. Tíz hónapos kora óta volt szemüveges. Annyira össze volt nőve vele, hogy mindig magán tartotta, amíg el nem aludt. Nekem kellett róla leszedni esténként, hogy a szára ne nyomja a fülét reggelig. Egyszer, amikor talán nagycsoportos óvodás lehetett, megkérdeztem tőle, hogy miért nem akarja éjszakára levenni. Azt mondta azért, hogy jobban lássa az álmait. Az én okos, cserfes, eleven kisfiam…

És most itt van, élettelenül. 

Nem érhetek hozzá. Nem engedik. A legutóbbi találkozásunk jut az eszembe, amikor már távozóban volt, és a kapumban búcsúzóul megöleltük egymást. Nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó. Ha tudtam volna, az idők végezetéig öleltem volna inkább, minthogy elengedjem. Megbeszéltük, hogy szombaton jön megint, és az egyik kedvenc ételét főzöm majd neki aznap. Az utolsó mondatainkban azzal köszöntünk el egymástól, hogy pár nap múlva találkozunk.

És most, pénteken, egy nappal ez előtt a megbeszélt találkozó előtt próbálom felfogni, hogy nem fog jönni holnap. Csak a holnapig látok, addig is csak ennyit. Még nem fogom fel azt, hogy ez nem csak a holnapi napról és arról az egy találkozásról szól, hanem hogy már soha többé nem fogom látni, nem beszélhetek vele, nem érhetek hozzá. Hogy nem fog lediplomázni. Nem fog tanítani. Pedig az utolsó telefonbeszélgetéseink egyikében lelkesen mesélte az ezzel kapcsolatos terveit. Többé már nem lesznek álmai, amiket valóra válthatna. Azt érzem, nincs ennél nagyobb fájdalom, de ekkor még nem tudom, hogy amikor az első sokk miatti tompaságom később fokozatosan enyhül és elmúlik, akkor fog majd csak igazán rám rontani a valóság.

Úgy tartja a mondás, hogy minden kezdet nehéz. Ennél nehezebb kezdet még nem volt az életemben. Nem akarom ezt az új valóságot. Vissza akarom kapni Őt és a régi életemet. Csak erre tudok gondolni. Nekem mindegy, hogy hogyan, de valaki valahogy csinálja ezt vissza!

Minden kezdet nehéz. Azt pedig majd csak a következő napok bizonyítják igazán, hogy ez most egy olyan kezdet, aminek sajnos a folytatása sem lesz könnyebb.