A TOVÁBBLÉPÉSEM KULCSA

Nem akarom elfogadni, hogy innentől ez a borzasztó állapotban való létezés lesz az életem minden egyes napja. Azt érzem, hogy nem fogom így sokáig bírni, és nem akarom ezt érezni végig, az életem hátralévő részében, különösen, ha az még sokáig tart majd. Így hát igyekszem motiválódni, a veszteségtől független célokat is kitűzni, és a jövőre nem úgy tekinteni, mint ismeretlen számú napok sora, amin túl kell esnem valahogy.

Próbálok tovább élni, leginkább azért, mert nem akarnék a lányomnak még több fájdalmat, nehézséget, és életre szóló újabb traumát okozni. Emellett az öngyilkosságot magam vonatkozásában egyfajta tiszteletlenségnek, nem megengedhető lázadásnak tartanám az élettel, a létezésemmel szemben. Tiszteltem az életet, de most egy feladatnak is tekintem. Az a filozófiám, hogy ha reggel felébredtem, az azt jelenti, hogy csinálnom kell ezt az egészet tovább. Ha nem kellene, nem keltem volna fel többé. Van bennem dacosság is, szemben úszás az árral, egy „Csak azért sem hagyom magam!” típusú lázadás. Felállok ebből, ha beledöglök is! Vicces. Ha lenne most humorom, még nevetnék is rajta. Vannak az enyémnél tragikusabb sorsok, heroikusabb emberi küzdelmek is. Ha nekik megy, nekem is mennie kell! A tudat, hogy – sajnos – nem vagyok egyedül a világon, velem egyidejűleg rengeteg ember gyászol, az egyik legerősebb mankómmá válik.

Az életben maradáshoz, mint a fuldokló, elkeseredetten keresem a kapaszkodókat, amik érdekes módon a legváratlanabb helyekről jönnek. Ilyen például, amikor egy filmben meghallom Assisi Szent Ferenc imájának részletét, amit iránymutató gondolatként abszolút be tudok építeni az életembe, és sokszor ad erőt és elszántságot, ha épp kevés van belőle. Így hangzik:

„Adj

türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,  

bátorságot, hogy megváltoztassam, amit meg tudok, és

bölcsességet ezek megkülönböztetéséhez!”

Kinyomtatva kiteszem a hűtőmre, így ahányszor jövök-megyek, ha akarom, ha nem a szemem előtt van ez a bátorítás, megerősítés. Kedvet kapok, és még több olyan gondolatot kiteszek mellé, amit innen-onnan (könyvből, cikkből, filmből) felcsippentek, mert valamiért betalál nálam. Ha a hűtő felé járok – ami nem ritka esemény –, akkor mindig elolvasom ezeket. Hiszek benne, hogy ha sulykolom őket az agyamba, annak idővel meglesz az eredménye.

„Csak arra gondolj, amit el akarsz érni, sosem arra, amit el akarsz kerülni!”

„A boldogság és a stabilitás nem másoktól függ, ők nem a forrásai, hanem a hozzájárulói.”

„Nem a múlt irányít, hanem az, amit kezdesz vele.”

„Ha van célod, oda út is vezet.”

„Éld az életet, ne csak eltöltsd!”

„Minden lezárás egyben újjászületés.”

„A változást ne ellenségként, hanem lehetőségként lásd!”

„Tartsd tiszteletben a szabad akaratot!”

Utóbbival azért időnként vannak problémáim, mert hol egyetértek vele, hol pedig megkérdőjelezem.

Mindenesetre próbálom folyamatosan erősíteni magamban a késztetést, a szándékot, hogy élni akarjak, ne csak túléljek és létezzek, ha már ma reggel is egy új napra ébredtem, menni kell, csinálni kell tovább becsülettel, és megtenni minden tőlem telhetőt.

Néhány hosszú átszenvedett hónap után arra jutottam, hogy a továbblépést konkrétan akarnom is kell, különben csak sodródás lesz belőle. Nem megy úgy, hogy majd lesz valahogy, magától megoldódik, egyszer csak jobban leszek, az idő mindent megold stb. A kutyafülét old meg mindent helyettem! Olvasom azt a jótanácsot, hogy próbáljak meg a jelenre és a jövőre fókuszálni, de amikor a jelen mérhetetlenül fájdalmas, a jövő pedig reménytelennek és örömtelennek tűnik, akkor mire megyek ezzel? Hogyan csináljam? Azt azért érzem, hogy van benne valami igazság, így azon kezdek el gondolkodni, hogy hogyan tudnám végre a fókuszt áthelyezni a veszteségről, az helyett, ami már nincs és ami már nem lehet arra, ami (még) van, és ami még lehet? Mert jelenleg bár az eszem látja, mi az, ami van, a szívem csak azt látja, ami nincs. Valahogy ki kéne venni a képletből, hogy mennyivel van kevesebb, mint a múltban volt, vagy mint amennyi a jövőben lehetne, és tényleges értékként tekinteni arra, amim még így is van és lehet.

Különösen ráerősít erre a dilemmámra, hogy egy gyásszal foglalkozó könyvben azt olvasom – és később meg is tapasztalom a saját környezetemben  –, hogy van, aki évekre megreked a gyászában, és úgy kénytelen élni, hogy nincs semmi, vagy szinte semmi pozitív változás, amitől lendületet kapna, ennek hiányában pedig nem képes továbblépni. Nagyon különböző lehet az, ahogy ki-ki próbál küzdeni az őt ért veszteséggel. Nincs egyetlen helyes út vagy módszer. Van, aki sajnos hosszútávon is képtelen tovább élni anélkül, hogy a mindennapjait ne a vesztesége határozza meg, ne akörül forogjon minden. Van, aki úgy próbál meg úrrá lenni rajta, hogy ki akarja még az emlékeiből is törölni azt, akit valaha talán mindenki másnál jobban szeretett a világon, és úgy akar tenni, mintha a szeretett személy nem is létezett volna. Amikor nem sokkal a fiam halála után azt hallottam egy közeli családtagtól, hogy ő így próbál meg a történteken túllépni, őszintén szólva, meglehetősen kiborultam rajta. Kimondhatatlanul rosszul esett ez nekem, ennél fájdalmasabb dolgot talán azóta sem hallottam, de bátor volt, hogy így ki merte nyíltan mondani, fel merte vállalni ezt a meglehetősen durva stratégiáját. Aztán amikor hónapokkal később, már a végletekig kimerülve a gyászolásban azt érzem, képtelen leszek hosszabb távon így élni, egyszerűen nem fogom ezt bírni, végül eljött az a pont, amikor meg tudom a szívemmel és az eszemmel is érteni, miért érezhette azt, hogy számára ez lehet a megoldás. Bennem ettől függetlenül fel sem merül ugyanez.

Az én megoldásomat több hónapnyi útkeresgélés után úgy tűnik, az hozza meg, ha megpróbálok nem állandóan arra gondolni, hogy meghalt, hanem úgy gondolni rá, hogy nincs itt. Egy olyan lelkiállapot elérésére törekszem, mintha elutazott volna valahová nagyon távolra, ezért nem lehet most beszélni vele és látni Őt. Szóval, amikor nagyon elkezdenék megint rápörögni a meghalt, nincs többé és hasonló gondolatokra, bár tisztában vagyok a ténnyel, lassú, hosszú kilégzés és belégzés mellett próbálom azt képzelni, hogy csak elment valahova, ezért nincs a közelemben, és ehhez kapcsolódó érzést előhívni inkább magamban. Egyelőre úgy tűnik, nekem ez működik, és képes vagyok sikeresen megnyugtatni vele magam, amikor jönne egy újabb, erős érzelmi roham. Azért még keresem tovább azokat az újabb túlélési eszközeimet, amik elviselhetőbbé tehetik az elviselhetetlent, és élhetőbbé a mindennapokat, mert ha cél van, akkor oda út is vezet…