Nagyon nehéz megélni, hogy sem ébren lenni, sem aludni nem jó, nem jobb. Sehol nincs nyugalmam, sehová nem tudok menekülni a fájdalom, a sokk, a szorongás elől. Ha ébren vagyok, aludni vágyom, hogy jöjjön egy blackout, és ne kelljen gondolkodnom, éreznem. Rendesen aludni viszont nem tudok, dolgozik az agyam, küzd életem legsúlyosabb krízisével akár ébren vagyok, akár nem. Teljesen kimerültem, nem tudok pihenni, töltődni, erőt meríteni.
Az első éjszakán, és az azt követő jónéhányon 20-30 perceket alszom, már ha azt az állapotot alvásnak lehet nevezni. Többnyire csak félálomban lebegek, folyamatosan intenzíven érezve a lelki- és szívfájdalmat ebben a furcsa alvás és ébrenlét közti állapotban. Az idegeim teljesen kikészültek. A testem is reagál erre, éjjeli pánikrohamok formájában. Még pont ez hiányzott… Rendszeresen heves szívdobogásra, légzési nehézségre riadok. Ilyenkor úgy pattanok fel az ágyban, mint aki valami robbanásra, vagy más, életveszélyt jelentő zajra ébred. Mire az agyam felfogja, mi zajlik, már ülök. Feszít a mellkasom, nem kapok levegőt, olyan, mintha valami nem engedné megmozdulni, ahogy próbálok lélegezni. Mintha megkövült volna. A szívem olyan hevesen ver, hogy úgy érzem, mindjárt szétrobbantja a mellkasom. Az ágy szélén ülve igyekszem valahogy átvészelni, miközben folyamatosan azt figyelem, kell-e orvosi segítséget hívnom, amíg még kapok annyi levegőt, hogy képes vagyok beszélni, vagy túl leszek rajta egyedül. Nagyon ijesztő.
Állandóan fáj a fejem is, szinte szétrobban, annyira feszít a rengeteg agyalástól és sírástól, ami minden időmet kitölti éjjel, amikor nem alszom. 20-30 perc alvás, pánikrohamra ébredés, a „halott a fiam” tényének tudatosodása, aztán 1-2 óra ébren küszködés ezzel és az érzéseimmel. Aztán kezdődik minden elölről – egészen reggelig. Ez az új alvási ciklusom. Sokszor reggelre még jobban kimerülök, mint amilyen alvás előtt voltam, így tompult tudatállapotban, robot üzemmódban csinálom végig a napokat.
Minden egyes reggel, az ébredés után menetrend szerint jön megint a felismerés, hogy meghalt a fiam, és egy újabb nap kezdődik el nélküle. Minden sejtem tiltakozik ez ellen. Időnként ébredezés közben átmenetileg olyan tudatállapotban vagyok, hogy azt hiszem, épp egy rémálomból riadtam fel, amiben azt álmodtam, hogy meghalt a fiam. Már pont kezdem érezni az ébredés miatti megkönnyebbülést, ami ad pár másodpercnyi nyugalmat, hogy de jó felkelni és kiszakadni ebből, de jó, hogy csak álmodtam ezt a borzalmat, de 20-30 másodperc elteltével rájövök, hogy tényleg nem él. Hogy a rémálom valójában nem álom, hanem az életem. Számtalanszor gondolok ilyenkor arra, mennyire elképesztő ilyen durva dolgot álmodni, még jó, hogy nem igaz. Aztán mindig beüt az igazság. Minden nap újra és újra fel kell fognom, hogy ez a valóság.
Hosszú hónapok telnek el így.
A 9. hónapnál járva azt érzem, olyan jó lenne, ha vagy az ébrenlétben, vagy az alvásban végre nyugalmam lenne. Az éjszakáktól ugyanúgy félek, mint a nappaloktól. Az egész egy lutri, borzasztó a kiszámíthatatlanság. Amikor felébredek, sosem tudom, hogy aznapra milyen lapot húztam, amikor pedig álomra hajtom a fejem, sosem tudhatom, hogy gyötrő vagy nyugalmasabb óráim lesznek, és ez végtelenül fárasztó így, háromnegyed év után.
Az elmúlt időszakban igyekeztem a jobb alváshoz segítséget találni. Nem akartam sem altatót, sem nyugtatót szedni. Ezektől az első perctől elzárkóztam. Féltem, hogy esetleg függőjükké válnék, vagy még ennél is jobban eltompulnék, szóval más dolgokat kerestem, amik fizikailag kényelmesebbé tehetnék az alvást, és segíthetnek az agyamat kicsit lenyugtatni esténként. Felfedeztem néhány dolgot, ami beválik nálam:
L-triptofán: Ez egy aminosav, ami elsősorban a szerotonin és melatonin termeléséhez szükséges. A leírások alapján javítja a hangulatot, segíti az alvást, stresszcsökkentő hatású és támogatja az általános mentális egészséget. Tapasztalatom szerint tényleg van hatása (legalábbis nálam), ezt főleg akkor érzem, amikor 1-2 napig elfelejtettem este bevenni. Olyankor zavartabb, zaklatottabb az éjszakám, nyugtalanabbak az álmaim, és esténként folyton sajtot zabálnék. Érdekel, mi lehet vajon a sajtban, amit ennyire igényel a szervezetem és kiderül, hogy többek között triptofánt is tartalmaz. Úgy tűnik, dolgozik az ösztön…
Anatómiai fejpárna és hosszúkás alvópárna: Gondoltam, legalább a fizikai kényelmetlenséggel ne tetőzzem az alvásproblémáimat, ha már a lelkiállapotom miatt is rosszul alszom. Sokat segít ebben egy pillangó formájú anatómiai párna, ami keményebb szivacsból készült és nem süpped be, támasztja a nyakat egész éjjel. Vettem egyet, hogy kipróbáljam, és nagyon más élmény rajta aludni, mint a puha, süppedős párnámon, amit fél éjszaka gyűrögetni meg igazgatni kellett, hogy kényelmes legyen. Emiatt legalább már nem ébredek fel, és nem forgolódom annyit alvás közben. Hogy ne idegesítsem pluszban magam, nem erőltetem idejekorán az alvást, abból úgyis csak frusztrált forgolódás lesz (tudom, mert párszor megjártam). Csak akkor fekszem le, amikor már leragadnak a szemeim a fáradtságtól, de ettől függetlenül meglepve tapasztalom, hogy sokszor 1-2 percen belül már alszom is, és a korábbi 20-30 percnél hosszabbra nyúlnak az egybefüggő alvásidők, ami igazi megváltásnak tűnik.
Oldalsó alvópárna: A hosszúkás, memóriahabból készült alvópárnát alapvetően várandósoknak szokták ajánlani. Jó döntésnek bizonyult megvenni, sokat alszom ezt átölelve (sokszor sírva), de amikor az oldalamon fekve szorosan a hátam mögé teszem, leér és megtámaszt a nyakamtól egészen a lábamig, ami hasonló érzés, mint amikor „kis kifli, nagy kifli” pózban alszik valakivel az ember. Ez túl a kényelmen, amit ad, megnyugtatóan is hat rám, így állandó hálótársam lett.
Koffeinfogyasztás:A napi mennyiséget lecsökkentettem, délután 1 óra után pedig már mellőzök mindent, ami koffeint tartalmaz.
4 belégzés – 6 kilégzés: 4 lassú számolás alatt mélyen belélegzek, 1-2 másodpercig bent tartom a levegőt, 6 számolás alatt lassan kilélegzek. Ezt párszor megismételve általában sikerül lelassítani, lenyugtatni az agyam és úgy összességében magam.
Elalvás előtt csak nyugalmas tevékenységek: Semmit nem nézek, olvasok, csinálok, ami felzaklat. Nincs horrornézés, halál téma, semmi, ami nem nyugalmas, kedves, kellemes és pozitív. Közvetlenül elalvás előtt jellemzően aranyos és vicces állatos, vagy a természet csodáiról, szépségeiről szóló videókat nézegetek. Sokszor csak tompán bámulom ezeket, nem túl élénk érdeklődéssel, de hiszek abban, hogy az agyam így is veszi a kedves, barátságos képeket, és azok nyugtatóan hatnak a lelkemre, így a pihenésemre is. Csak akkor fekszem le aludni, amikor már érzem, hogy nem bírok ébren maradni, így elkerülöm a forgolódást, ami csak felidegesíteni, és nehezítené az elalvást.
Megállás nélkül azon gondolkozom, mit kellene még tennem, hogy valahogy segítsek magamon, mert ez az egész a végletekig kimerít. Arra jutottam – és ennél jobb ötletem nincs –, hogy meg kell próbálnom valami olyan lelki állapotba kerülni, mintha a fiam csak valahová elutazott volna, és most ezért nem lehetne kommunikálni vele. Muszáj az idegrendszeremnek pihenni valahogy… A megoldás kulcsa talán az lesz, hogy nem szabad pörögnöm a „meghalt”-on, hanem meg kell próbálnom egy olyan semlegesebb érzelmi töltettel gondolni rá, hogy „nincs itt, most nem tudok beszélni vele”. Persze tudom, hogy meghalt, és nem is akarok úgy tenni, mintha nem ez lenne a valóság, de úgy érzem, máshogy nekem nem fog menni a megküzdés azzal, hogy valahogy képes legyek elviselhetően együtt élni a gyásszal.

