Így hívom magamban ezt az állapotot, ami már körülbelül fél éve tart. Mintha egy kő lenne a szívem helyén. Semmi nem tud kiváltani belőlem igazi örömöt, elégedettséget – bármit, ami pozitív. Valahogy nem vagyok képes érzelmileg reagálni a jó dolgokra. Csak az agyam örül. Mérlegeli és eldönti, hogy valami jó nekem vagy sem, és levezényli a külvilág felé a megfelelő reakciót: mosoly és köszönet. Többnyire mindkettő őszinte, de nem tud szívből jönni. Nem érzek semmit az olyan dolgokkal kapcsolatban, aminek örülni kellene, vagy amit értékelni kell. Aminek jó érzéssel kéne eltöltenie, nem váltja ki a megszokott reakciókat. Csak üresség van bennem, és elkeseredett erőlködéssel próbálok érezni, de mindössze a gyászommal járó fájdalmat, önvádat, csalódottságot, motiválatlanságot, boldogtalanságot, szorongást és társait tudom felfedezni magamban ilyenkor is. Ettől bűntudatom van és hálátlannak tartom magam.
A hozzám közelállókkal – családtagokkal, barátokkal – kapcsolatban is ezt élem meg. Tudom, szerencsés vagyok, hogy ők itt vannak nekem, hogy ez jó dolog, ebbe kapaszkodni lehet, és a világért sem akarnám őket is elveszíteni és mégis… Van, akinek merek mesélni róla, van, akinek nem. Félek, hogy megbántom vagy elveszítem őket az őszinteségem miatt. Nem szívesen vállalom ezt a kockázatot. Még több veszteség most nem férne bele. Szembe tudnám köpni magam, hogy képes vagyok ilyen érzéketlen lenni. Ez annyira nem vall rám. Borzasztóan kimerítő így élnem. Mintha nem is lennék ember, csak valami nyomorult érzelmi hulladék lerakat. Nem vagyok önmagam. Mintha kiirtották volna belőlem az örömre való képességet. Néha arra gondolok, meg sem érdemlem őket. Elkezdem utálni és folyamatosan ostorozni magam, ami csak tovább ront a helyzeten, és még mélyebbre húz.
Kiutat kell találnom. Nem akarok ebbe beleragadni, mert képtelen leszek hosszútávon így élni, hogy csak a fájdalmas és negatív dolgok jutnak el a szívemig, a lényemig. Iszonyatos minden napot úgy végigcsinálni, hogy csak a szenvedést élem meg. A lelki erőm nagyon, de nagyon fogytán van. Egyre gyakrabban teszem fel magamnak a kérdést, hogy van-e értelme így az életemnek? Ha ezután minden nap ilyen lesz, miért akarjak élni?
Próbálom a jó érzéseket olyan dolgokkal kiprovokálni magamból, amiktől korábban boldog voltam, amiket örömmel csináltam. Nem működnek. Semmiből nem tudok igazán töltődni, és lassan elfogy minden tartalékom. Megy ki belőlem az energia, és semmi nem tölti vissza. Zombi módban működöm hónapok óta.
Mindig is imádtam kirakózni, veszek hát magamnak egy szép, ezer darabost. Sírva ülök fölötte. Egyszerűen nem megy. Nincs türelmem keresgélni és összeilleszteni a darabokat. Az olvasás sem működik, pedig jó lenne a fantáziavilágba menekülni a valóságom elől. Képtelen vagyok koncentrálni, a gondolataim mindig a fiam halála körül forognak. Ráveszem magam, hogy kimozduljak, hátha máshol jobb, és elmegyek a színházba megnézni egy musicalt. Talán leköti a figyelmem legalább átmenetileg és ad valami olyan élményt, ami hoz majd némi enyhülést. Vígjáték. Kockázatmentesnek tűnik. Aztán körülbelül a 10. percben az egyik főszereplő öngyilkos akar lenni. Szerencsésen megmentik, leszedik a kötélről. Nyelem a könnyeimet, próbálom a rosszullétemet elnyomni. Nagyszerű választás volt… A sor közepén ülök, nem tudok kimenni. Ide meg nem hányhatok, szóval küzdök. Végignézem a darabot – ami ettől eltekintve egyébként nagyon jó –, aztán vegyes érzésekkel hazasompolygok.
Ezután legfeljebb étterembe járok el, de többnyire inkább maradok továbbra is otthon. Online vásárolgatok. Így legalább mindig van mit várni. Csomagérkezéstől csomagérkezésig számolom és tartom nyilván az időt. Valahol azt olvastam, hogy kedélyjavító hatású endorfint szabadítanak fel a szervezetben az embernek tetsző dolgok, és ha meg is veszi őket, az erőteljesen meg tudja növelni a kellemes élmények átélésekor keletkező dopaminszintet, ami aztán az agy jutalomközpontjában landol. Én is megjutalmazom magam egy-egy extrán nehéz nap vagy hét után. Az internetes vásárlás ilyen szempontból egy elnyújtott „élvezet” a maga módján, mert több napig izgalomban tart a csomag érkezésére való várakozás, és legalább időnként el tudja vonni a figyelmemet. Alkut kötök a bankkártyámmal, hogy vigyázni fogok ezzel a bűnös dologgal. Véletlenül sem szeretnék vásárlásfüggővé válni, sem eladósodni. Az impulzusvásárlás veszélyes hobbi, szóval csak mértékkel űzöm.
Elalvás előtt esténként videókat nézek, jellemzően vagy csodás és látványos emberi művészeti előadásokat, vagy bájosan ügyetlenkedő, cukiskodó állatokat. Mindkettőt szerettem azelőtt. A tehetséges emberek nagyszerű teljesítménye és az édesen bumfordi állatok régen mindig megmelengették a szívemet, és szépnek láttatták a fizikai világot, olyan helynek, ahol érdemes élni. Hiszek abban, hogy annak ellenére, hogy most azt érzem, semmi nem képes rám pozitívan hatni, az agyam tudattalan része azért befogadja ezeket a vidám, aranyos, vagy épp lenyűgöző képeket, és majd idővel, ha már elég sok ilyen békés, jó impulzussal bombázom, előbb-utóbb csak átbillen valami, és újra rendesen teszi majd a dolgát.
És talán tényleg ez volt az én kulcsom magamhoz. Hosszú hónapok után egyszer csak azt veszem észre, hogy a két kanárim csipogása és éneke – ahogy a kanapémon ülve, mint egy élő National Geographic videót, elmélyülten nézem és hallgatom őket – mintha nagyon halványan, de megmozgatna bennem valamit. Belekapaszkodok ebbe a kis reménysugárba, amit ez az érzésféle élmény ad, és a következő hetekben meg-megállok, és tudatosan próbálom megnyitni a szívem ezek felé a picike, ártatlan kis lények felé. Biztonságosnak érzem. Semmilyen érzelmi sérüléssel, csalódással nem fenyegetnek. ÉS MŰKÖDIK! Már-már eufórikusan sírok a megkönnyebbüléstől. Hát megtaláltam! Van kiutam! Most már nincs kétségem: képes leszek újra örülni, szeretni, élvezni, boldognak lenni, és újra szívből érezni azt, hogy élni akarok.

