GYÁSZBAN ÉLNI – BŰNTUDAT, ÖNVÁD, DUALITÁS

Túl az első sokkos heteken és a temetésen, néhány hónappal a fiam halála után meglepve ismerem be, hogy a gyász mostanra egy olyan egyetemleges dolognak tűnik számomra, mint a szerelem. Bizarr gondolat, de akkor is… Egy semmi máshoz nem fogható, intenzív, mindent megrengető és átható, szinte mindent felülíró, összetett érzelemcsomag, amit biztos, hogy mindenki másképp él meg valamilyen értelemben, mégis vannak azonosságok. Ha valakinek, aki már átélte a szerelmet azt mondod, „Szerelmes vagyok!”, tudja, érti, min mész keresztül. Van emléke róla, felidéz benne élményeket, érzéseket, amik már beépültek a lényébe. Személyes benyomása van arról, miben lehetsz most, nem csak hallotta valakitől, vagy elképzelte, milyen lehet, hanem át is élte. Számomra a gyász is ilyen.

A gyász nem egy veszteség-verseny. Mindenkinek a saját fájdalma a legnagyobb, hiszen az az, amit ő maga cipel, amit személyesen ő érez, ami az ő életén vonul át és rúgja szét annak alapjait, aminek ő viseli a következményeit. Attól nem jobb nekem, ha megpróbálom úgy látni, hogy másnak (talán) rosszabb, fájdalmasabb a gyásza, a vesztesége – főleg, mert ezt nem is tartom összemérhetőnek. Mindenkinek máshol vannak a saját érzelmi határai, az ingerküszöbe, más mértékű a lelkiereje, mások a lelki mélységei, más minőségű kapcsolata volt az elhunytjával, más jövővel néz szembe a haláleset után, mint mások. A veszteség pedig veszteség. És borzasztóan fáj.

Vannak érzések, amiket a halálnemtől függetlenül megélünk. A „Mi lett volna, ha? és a „Mi lenne, ha nem ez, vagy nem így történt volna?” kérdések körüli rágódás például megkerülhetetlennek tűnik a gyászban. Akivel eddig beszéltem, küzdött vele. Sokat gondolkozom ezen, pedig nyilván nincs értelme. Nincs ha. Az van, ami van, és nem más. És már nem is lesz más. Észreveszem, hogy amikor azon agyalok, hogy mi lett volna, ha nem halt volna meg a fiam, mindig csak a legpozitívabb kimenetelekre gondolok, a (leg)szebb, idealizált jövőképek jutnak eszembe, és ezeknek az elképzelt boldog éveknek az elvesztése – amik meglehet, hogy sosem jöttek volna el, mert nem így alakultak volna – nagyon nagy szívfájdalmat okoznak. Pedig reálisan nézve lehetett volna rossz(abb) is az a jövő, ami elveszett, de ilyenkor az ember valahogy nem erre gondol. Szóval rajtakaptam magam, hogy mindig a legpozitívabb opcióhoz mérem a veszteségemet, pedig közel sem biztos, hogy azok a pozitív események valaha is bekövetkeztek volna. Nyilvánvaló, hogy ezzel csak kínzom magam érzelmileg, ezért le kell állnom vele. Ez nem kis kihívás. Azt a módszert alkalmazom, hogy amikor elkezdenek bekúszni a szemem elé ezek a habos-babos jövőképek, figyelmeztetem és emlékeztetem magam rá, hogy ez nem vezet sehová, hogy csak üres, valóra nem váltható fantáziálás, és a figyelmemet elkezdem valami jelenbéli dologra koncentrálni. Nekem ez beválik, tartósan is sikerrel alkalmazom.

A bűntudat, önhibáztatás, önostorozás egyébként ugyanígy jelen van minden gyászolónál, akivel beszéltem: nem voltam vele mindig elég türelmes, nem voltam mindig figyelmes, nem voltam eleget mellette, nem beszéltem vele mindig szépen, nem mondtam neki elégszer, hogy szeretem, hívhattam volna többször, hamarabb, és még hosszú a sor.

Utólag egy apró, átlagos hétköznapi dolognak is sokkal nagyobb súlyát érezzük, ha a végzetes esemény azzal az emberrel történik, akivel szemben elkövettük, hiszen a halála miatt örökre jóvátehetetlenné válik. Olyasmik ezek, amik nem nagy dolgok olyankor, amikor minden rendben van. Egy részünkről elhalasztott, vagy tőle jövő fel nem vett telefonhívás. Csak egynek tűnik a sok közül, amit az életünkben már milliószor átéltünk komolyabb, fájdalmas következmény nélkül. Majd később rácsörgök, most sok dolgom van. Most nem tudom felvenni, mert tele van a kezem bevásárlószatyrokkal. Már késő van, majd holnap. Egy elmaradó látogatás, találkozás, amit lemondtunk azzal, hogy valamiért most mégsem alkalmas, de majd pótoljuk. Azt gondoljuk, mindig lesz „később”, mindig eljön az a bizonyos holnap, amikor ezt megtehetjük. Aztán mégsem jön el soha többé, és mikor ez hirtelen világossá válik és kiderül, hogy már bepótolhatatlan az, amit elmulasztottunk, elmondhatatlan teherként zuhan ránk a döntésünk súlya és a kérdés, hogy mi a francért is határoztunk így, miért nem tartottuk őt abban a pillanatban eléggé fontosnak… Ha tudtuk volna, hogy ez az utolsó lehetőségünk beszélni, találkozni vele, bizonyára másképp döntöttünk volna. Ez is valami olyan, amivel nagyon-nagyon nehéz megküzdeni és együtt élni. Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! – tartja a mondás, aminek sajnos én is egy életre megtanultam az igazságát.

A bűntudatnak a gyászban ezer arca és oka van. Beszélgettem sorstársakkal, akik hosszan ápolták nagyon beteg szerettüket, és azért is szenvedtek a bűntudattól, mert a halálakor megkönnyebbülést is éreztek a fájdalom mellett, mert bár akarták volna, hogy még sokáig velünk maradjon, nagy teher volt látni, átélni, ahogy folyamatosan leépült és végig asszisztálni a szenvedését. Sok mindent gondolunk a vélt vagy valós mulasztásainkról, melyek végtelen szomorúságot és bűntudatot keltenek bennünk, pedig tudjuk, hogy valójában igenis sokszor sok mindent – akár már erőnkön felül is – megtettünk és sok mindenről lemondtunk érte, miatta. Azt tapasztaltam az ilyen sorstársi beszélgetésekben, hogy mindenkinél ugyanúgy ott van ez a kettősség a gyász megélésben. A szeretett személy hiányával való együttélés megtanulása mellett ennek a feloldása, kiegyensúlyozása tűnik már az első pillanattól az egyik legnehezebb feladatnak számomra.

Ráadásul a kettősség más területen is jelentkezik. Minden korábban egyértelműen jónak számító dologban megjelenik és megmérgezi azt. Míg azelőtt mindig tisztán pozitív élmény volt például, amikor a lányom felköszöntött Anyák napján, vagy a születésnapomon, névnapomon, most minden ilyen alkalom az első pillanatokban boldogságot jelent ugyan, de a következőben már ott a hiány és a mérhetetlen szomorúság, hogy a fiam viszont már soha nem fog felköszönteni, ahogy én sem Őt. A lányommal szemben igazságtalannak érzem, hogy most nem úgy tudok örülni, ahogy régen, és ezt anyaként elfogadni, átélni nagyon-nagyon nehéz. Egy igazán furcsa érzelmi maszlagba kerültem, mert emiatt is szoktam haragot érezni a fiammal szemben, nem csak azért, amit magával tett. A döntése, a tette túlmutat rajta, és jónéhány ember cipeli majd ezt élete végéig. Csak hogy ne legyen olyan unalmasan egysíkú a dolog, amikor időnként újra és újra fellobban valamiért a haragom, rögtön bűntudatom lesz miatta. Azt érzem, hogy önző vagyok, amiért az Ő tragédiája elé helyezem a saját fájdalmamat és frusztrációmat. Milliószor átrágom az utolsó hetek, hónapok történéseit, és folyton felhergelem magam. Először Őt hibáztatom: nem szeretett annyira, hogy ne hagyjon itt bennünket. Ettől aztán rögtön bűntudatom lesz, szóval inkább magamat kezdem el hibáztatni, és magamra kezdek el haragudni, hogy ha így volt, nyilván azért történt, mert nem neveltem elég erősnek, nem adtam a kezébe a megfelelő eszközöket, nem tanítottam meg neki, hogyan küzdjön meg magával, az érzelmeivel, a kudarcaival, a világgal önmagáért, hogy nem voltam elég jó anya, nem vettem észre, mekkora a baj, nem vettem észre, hogy nem fog tud megküzdeni vele, és még sorolhatnám.

Rengetegszer és borzasztó erővel gyötör a bűntudat számtalan dolog miatt. Iszonyúan kínlódom. Tudom, hogy valahogy nekem kell feloldoznom magam alóla, mert valójában ezt én teszem magammal, én generálom. Meg kell bocsátanom magamnak mindenért, amiből táplálkozik, és az ehhez vezető utam annak felismerése lehet, hogy a bűntudat alapja a bűn, én viszont nem tettem semmi olyat, amivel szándékosan ártani akartam volna neki, ami az én kifejezett bűnöm lett volna vele szemben. Ezt használom kapaszkodónak.

Nem okolhatom magam a végtelenségig. Nem húzhatom magamra a történtek teljes terhét, felelősségét azzal, hogy megkérdőjelezem magam emberként, anyaként – bár az anya akkor is anya marad, amikor a gyermeke már felnőtté vált. Életük első napjától folyamatosan felelősek vagyunk értük, és nem csak addig, amíg felneveljük őket, mert mindaz, amit példaként mutattunk, amit megtanítottunk (vagy ezek hiánya), felnőttkorukban is velük marad, így a szülői felelősségünk is tovább él. Azonban az is igaz, hogy tovább formálódnak élethelyzetek, tapasztalatok, más emberek által is, és aztán meghozzák a maguk döntéseit. Ezen sokszor elgondolkodtam már önmagamból kiindulva is. A döntéseimet soha nem egyetlen dolog vagy egyetlen ember miatt hoztam. Egy döntésemben millió dolog benne van. Korábbi tapasztalatok, elképzelt kimenetelek, pillanatnyi hangulat és idegállapot, remélt eredmény, vágyak, érzések, reális(nak tartott) érvek, amik mellette szólnak… Mennyi minden befolyásol még egy olyan végtelenül egyszerű dolog esetében is, mint például az, hogy mit vegyek fel másnap. Csak néhány, ami hirtelen eszembe jut: Hová megyek aznap? Mit fogok csinálni? Kikkel fogok találkozni? Mit illik viselni az adott programon, az adott személyekkel való találkozáskor? Milyen lesz az aznapi időjárás? Miben érzem jól magam? Mi lesz kényelmes, praktikus, megfelelő a napi programjaimhoz? Amit szívesen felvennék nincs-e a mosatlan között éppen? Ha tiszta, ki van vasalva? Ha nincs, van kedvem/időm/energiám kivasalni, vagy inkább lustaságból válasszak mást? És így tovább.

Nem egyetlen tényező alapján döntünk. Sok mindenből tevődik össze az, hogy végül mi mellett tesszük le a voksunkat, amire rengeteg dolog hatással van. Mérlegelünk, lehet, hogy nem is egyszer, hanem százszor újragondoljuk, átértékeljük, miközben számtalan korábbi tapasztalat és élmény is ott lesz, amik a háttérből befolyásolnak minket. És végül döntünk valahogy. Vagy jól, vagy rosszul. Lehet, hogy aznap mégsem lesz annyira meleg, nem süt úgy a nap, mint gondoltuk, és talán elkap egy nem várt vihar is, így lehet, hogy másképp alakul minden, mint ahogy az abban az elképzelésünkben élt, amire a döntésünket alapoztuk. Nem csak a napsütés miatt öltöztünk úgy, ahogy. Ha végül elkap egy vihar, amiben elázunk és megfázunk, az nemcsak amiatt lesz, amit a Nap fénye „tett, vagy nem tett velünk”. A Nap csak egy szereplő volt ebben a történetben, de nem az egyetlen.

Azt hiszem, ez ugyanúgy rám is igaz a fiam életének (és halálának) alakulását tekintve. Azzal együtt is, amit tettem vagy esetleg nem tettem, csak egy, és nem az egyetlen tényező voltam/lehettem az Ő történetében.

🤍

2026. május 16.  Tíz hónap telt el a fiam halála óta. Sok negatív érzelem – harag, önvád, önostorozás, bűntudat – mostanra nyugvópontra került bennem. Ma azt fogalmaztam meg magamnak, hogy a gyászom olyanná vált, mint együtt élni egy krónikus betegséggel. Mindig itt lesz, lappang majd bennem, és amikor időnként valamitől fellángol, kezelnem kell, hogy csillapodjon, szelídüljön, újra nyugalmi állapotba kerüljön. Olyan már sosem leszek, mint azelőtt voltam. Hiszek abban, hogy jól leszek, és lesznek még örömteli napjaim, de már másképp. Az önfeledt boldogságomat a fiam elragadta magával a túlvilágra. A halálával egy új, másfajta élet és időszámítás kezdődött.