HASZNÁLATI ÚTMUTATÓ

Azon gondolkozom, hogy mikor mi magunk sem tudjuk, mit érzünk, mi segítene, honnan is tudhatnák ezt mások? Sokszor valószínűleg fogalmuk sincs, mit tehetnének értünk, hogyan segíthetnének, vagy hogyan ne rontsanak az állapotunkon, hangulatunkon, ezért vagy nem is próbálkoznak, vagy szerencsésebb esetben igen, és aztán ez a kísérletük talán jól sül el, talán nem, utóbbi esetben akár további kimondott vagy kimondatlan feszültségeket okozva.

Senki sem gondolatolvasó. Arra jöttem rá, hogy sokkal könnyebb nekem és a környezetemnek is, ha nyíltan kommunikálok az állapotomról, az aktuális igényeimről. Amikor nagyon rossz napra ébredek, vagy váratlanul történik valami, ami felzaklat – egy telefonhívás, egy feltörő emlék, bármi –, akkor ezt jelzem a munkatársaimnak. Persze, igyekszem tartani magam, de tudjanak róla, hogy most feszült és nyugtalan vagyok, ezért elképzelhető például, hogy nem reagálok valamire a tőlem megszokott módon és stílusban, esetleg szétszórtabb vagy kevésbé teherbíró leszek aznap. Hiszek abban, hogy ez csökkenti a konfliktusok és sértődések esélyét, mert tisztán látják, hogy nem őket akarom bántani, a felcsattanásom, a mosolytalanságom, a kelletlenségem vagy épp a zsörtölődésem nem a személyüknek, hanem az aktuális élethelyzetemnek és állapotomnak szól. Én egy kis közösségben dolgozom, és ebben a szűk, nagyon támogató munkahelyi közegben így jól menedzselhetővé vált az esetleges hangulat- vagy teljesítmény ingadozásom. Természetesen ez nem történhetne meg, ha nem ilyen empatikus és szenzitív emberekkel dolgoznék együtt, akik között tényleg egy olyan védelmező, támogató „családban” érezhetem magam, ami tudom, hogy sajnos nem minden sorstársamnak adatik meg.

A kollégáimhoz hasonlóan a családtagjaimmal, barátaimmal is nyíltan beszélek. Jelzem nekik, amikor zárkózottabb hangulatban vagy időszakban vagyok. Ilyenkor mindig hangsúlyozom, hogy ez a távolságtartás nem ellenük irányul, csak most nem megy a csevegés, nem vágyom semmilyen programra, csak zavartalanságra és csendre magam körül. Amikor tudom, hogy nehéz hétvégém lesz például egy ünnep vagy évforduló miatt, vagy mert sok minden történt hétközben, ami felzaklatott, általában előre szólok azoknak, akiket érinthet, hogy hétvégén senkivel nem szeretnék beszélni, találkozni. Ha lemondok programokat, akkor is mindig elmondom, hogy ezt amiatt teszem, mert bezárkózó hangulatban vagyok, és a mogorvaságommal, szomorúságommal a társaságnak sem tennék így jót. Így nincs sértődés, félreértés abból, hogy átmenetileg ignorálom őket, vagy hogy nem lelkesítenek úgy a közös programok, mint azelőtt, mert nem gondolnak bele semmi olyat, ami tévút lenne, például, hogy már nem kedvelem őket, vagy már nem szeretek velük lenni.

Szintén nem félek kimondani, ha egy adott témáról éppen nem akarok beszélni, mert nem vagyok olyan passzban. Nekem ez abszolút bevált eddig minden téren, de tudom, az, hogy ez működik, elsősorban azoknak az embereknek köszönhető, aki nyitottsággal és megértéssel fordulnak felém, viszont tény: nem véletlenül született az a mondás, miszerint „néma gyereknek anyja sem érti a szavát”.