Egy régi baráttal beszélek telefonon. Még alig telt el 1-2 nap azóta, hogy kiderült, a fiam véget vetett az életének. Kedvesen részvétet nyilvánít, próbál lelket önteni belém, erőt adni, ami nagyon rendes tőle. Nagyra értékelem a törődését, hogy nem elkerül, hanem igyekszik valahogy segíteni nekem, kezdeni valamit velem. Amikor a beszélgetés egy pontján azt találom mondani, hogy nem tudom elhinni, hogy a fiam meghalt, ő finoman megdorgál és kijavít: „Ne mondj ilyet, nem meghalt, hanem elment.”
Megüt ez a mondat. Meghalt, elment, elhunyt, eltávozott – úgy érzem, az, hogy kinek melyik a sajátja, az ő dolga, nem kell kijavítani és helyette jobban tudni. Ha meghalt, akkor meghalt. Ha elment, akkor elment. Az az érzelmi és idegállapot, amiben vagyok durva, kegyetlen és nyers. Nekem most az „elment” egy nagyon finomkodó, szépelgő megfogalmazás ebben a kíméletlen fájdalomban, amit éppen átéltek. Igen, talán tényleg durvábban és nyersebben hat kimondani (neki pedig, aki szintén szülő, hallani), hogy „meghalt a gyerekem”, de hadd ne kelljen most ezzel (is) foglalkoznom. Az én gyerekem, nem az övé, és én így érzem… Soha ne kerüljön a helyembe, de ha a sors netán egyszer vele is lesz ilyen kegyetlen (amit tényleg egy pillanatig sem kívánok!), akkor majd ő is úgy beszél a sajátjáról, ahogy akkor éppen kikívánkozik belőle. Nekem az „elment” nem fejezi ki azt a véglegességet, amit megélek, nem fedi az én valóságomat. Az jár a fejemben, hogy a francokat ment el. Aki elment, annál még ott az esély, hogy visszajöhet egyszer. Örökre elment – ez talán elfogadhatóbb lenne, ha mindenképp rá akarnám erőltetni magamra, de nem akarom. A „halál” szó sokaknak tabu, de ez engem most nem érdekel.
Nyilván igyekszik nagyon óvatosan és tapintatosan kifejezni magát, főleg, hogy más tragédiájáról beszél. Ez sokkal jobb annál, mint amikor valaki figyelmen kívül hagyja, min megyek keresztül. Mégis, ez a tapintat és jószándék által vezérelt tanárnénis okítása arról, hogyan kellene fogalmaznom a fiam elvesztésével kapcsolatban, engem őszintén szólva most nagyon irritál. Egy pillanat alatt felidegesít, hogy ő, aki kívülálló, szükségesnek tartja kijavítani az érzelmeimet, saját megélésemet megfogalmazó szavaimat. Szerintem az a fair, ha úgy fogalmazza meg a saját gondolatát a maga lelki világa, érzelmi, idegállapota és hitrendszere szerint, ahogy ő szeretné, de az enyémet ne írja már felül! Én sem teszem ezt az övével.
Ettől függetlenül őszintén hálás vagyok ezért a támogató beszélgetésért, hiszen tudom, hogy nem kioktatni akar, de sem a beszélgetés alatt, sem ezután még napokig nem tudom ezt nem a határaim megsértéseként megélni. Az én gyászom, az én fájdalmam, az én szavaim. Ha épp nem ilyen állapotban lennék, ezen valószínűleg nem is akadnék fenn, de most ilyen állapotban vagyok.
A gyászolók számára nagyon nehéz teher nyíltan beszélni, sőt, sokszor egyáltalán pusztán már beszélni is arról, ami történt, a közösség pedig nem igazán tudja – hiszen sem az iskolában, sem a családban nem tanítják –, hogy hogyan kell a gyászolóhoz viszonyulni, így aztán sokak számára nem könnyű bátorságot meríteni a velük való beszélgetéshez. Ráadásul a gyászolóknak sincs mindig indíttatása, ereje a személyes tragédiájukról beszélni, és ha mégis, nem mindenkivel és nem minden részletéről. Ez a rengeteg képlékenység, bizonytalanság aztán könnyen elkerülést, elszigetelődést eredményezhet.
Ha valaki szembesül a tragédiáddal, az óhatatlanul is megterhelően hat rá, és a megkönnyebbülésen túl (Hála Istennek, hogy ez nem velünk történt!) felszínre hozza benne azt, amivel az emberek nagyon-nagyon nem akarnak szembesülni. Amiről, ha valaha felmerül(t) is bennünk, igyekszünk a lehető leghamarabb nem tudomást venni róla: bármikor bárkivel, így akár velünk is történhet hasonló. Ez a szembenézés nem csak a mélyen együttérző emberek számára megterhelő élmény, hanem annak is, aki nem annyira engedi be magába mások fájdalmát, de racionális alapon végigfuttatja a fejében, hogy kik azok, akiket ő maga is elveszíthet. Így vagy úgy, ez mindenképp ijesztő és lehangoló, ezért nem csoda, ha sokan nem szeretnék, hogy ez bennük felszínre kerüljön.
Meg sem tudom számolni, hányszor hallottam az elmúlt napokban másoktól azt a mondatot, hogy „én ezt nem élném túl”. Őszintén szólva még én sem tudom, hogyan fogom túlélni, de az biztosan segíteni fog benne, ha támogató, törődő emberek vesznek körül, még akkor is, ha nem pont úgy fogalmaznak meg valamit, ahogy azt én tenném.

