ÖNMAGAM ELLEN

Nem tudtam, hogy ilyen nehéz küzdelmeket fogok vívni nem csak a fiam halálával, hanem ennek következtében magammal is. Az világos volt, hogy meg kell tanulnom nélküle élni, de nagyon váratlanul ért az a rengeteg negatív, önmagam ellen irányuló érzés és gondolat, ami feltámadt bennem és állandóan jelen van a mindennapjaimban. Én lettem önmagam legnagyobb és legveszélyesebb ellensége. Folyamatosan dolgozik bennem egyfajta halálvágy, ami egy eddig ismeretlen érzés számomra. Mindig is élni akartam, különösen mióta megszülettek a gyerekeim, de most két világ között rekedtem. Az egyik gyermekem itt van a földi létben, a másik pedig amott, a túlvilágon, én pedig mindkettőjükkel szeretnék együtt lenni. Ketten kétfelé húznak. Ez egy feloldhatatlan ellentmondás, egy megoldhatatlan probléma, valami, ami széttépi a szívemet, és romba dönti az életemet.

Kontrollálni a kontrollálhatatlant – az elszabadult érzelmeket, a fájdalmat, a vég nélkül gyötrő gondolatokat, a szorongást minden percben mélységesen nehéz. Amikor „felmentést” akarok kapni ez alól, és akár csak pár percre, vagy pár órára „szabadságra menni” ebből a gyötrelemből, akkor jön a túlevés. Nem azért, mert az ízek élvezetet nyújtanak. Élvezet… Fel sem tudom idézni, mi az, milyen érzés örömöt lelni valamiben. A fiam halálakor a pozitív érzelmeim elhagytak. Azóta csak az agyam örül, a szívem nem. Hónapok óta minden a fejemben dől el. Ez jó nekem, ez nem jó nekem, ennek örülni szoktam, ennek meg nem. Mindennel kapcsolatban, ami szembejön velem, furcsa apátiát tapasztalok. Az agyam eldönti, hogy az adott történés, étel, vagy bármi jó-e nekem, olyasmi-e, aminek az ember egyébként örülni szokott, de ezek mérlegelés eredményeként létrejött gondolatok, és nem pozitív érzések. Ez a fajta belső sivárság még azt a kevés energiámat is felemészti, amim van. Bele sem akarok gondolni, mi lesz, ha innentől kezdve most már így maradok, és csak a rosszat, a negatívat fogom érezni minden egyes napon.

Két vegytisztán magammal kapcsolatos érzés dolgozik most bennem elemi erővel: az, hogy megbüntessem magam, amiért a fiam meghalt, ami biztos azért történhetett meg, mert nem voltam elég jó anyja ahhoz, hogy teljesen őszinte legyen velem a problémája súlyosságát illetően és segítséget kérjen tőlem, a másik pedig az, hogy ezt a lelki, érzelmi fájdalmat valahogy legalább egy időre kikapcsoljam. Sokkot kapok attól, amikor egyszer csak elkezdek azon gondolkozni, vajon segítene-e ezeken, ha valamivel fizikai fájdalmat okoznék magamnak. Az talán egy időre elterelné a figyelmemet. Amíg az idegsejtjeim a testem fájdalmára koncentrálnak, addig a lelkem, a lényem szenvedése talán néhány pillanatra háttérbe szorulna. Soha az életemben nem voltak önkárosító gondolataim. Soha. El sem tudtam volna képzelni, hogy valaha is lesz ilyen és most tessék, itt van. Elfojtom magamban ezt a késztetést. Sosem akartam még az életemben szándékosan ártani senkinek. Magammal sem tehetem. Ki van zárva. Az senkinek nem lenne jó, és semmire nem lenne megoldás. Tudom, ha nem bírom ezt egyedül leállítani, haladéktalanul – de tényleg azonnal! – segítséget kell kérnem, ami nem lenne sem szégyen, sem gyengeség. Tisztában vagyok azzal, hogy egy öngyilkos ember közvetlen hozzátartozójaként az életem és a mentális egészségem fokozottan veszélyeztetett, ezért nagyon-nagyon oda kell figyelnem erre.

Próbálom elterelni a gondolataimat, és valahogy másképp levezetni a magam ellen irányuló agressziómat, valami olyasmivel, ami nem annyira drasztikus. Bízom benne, hogy csak átmenetileg kell megküzdenem ezzel. Addig kell átvészelni nagyobb baj nélkül. Szóval végül inkább eszem. Az első hetekkel ellentétben, amikor alig tudtam pár falatot legyűrni, most többször és többet eszem, mint kellene. Érzelmi evő vagyok. Kár lenne tagadnom. Eszem a szomorúság ellen annak reményében, hogy hátha egyszer csak az egyik falatnál megint azt érzem, amit régen: hogy jólesik, hogy finom, hogy élvezetes, mert hát végül is, még a régi szólásmondás is úgy szól, hogy „a pudig próbája az evés”. Szorgosan rágcsálok azért is, hogy oldjam a bennem lévő feszültséget, indulatot, különösen olyankor, amikor valamin nagyon kattog az agyam. Képes vagyok ezt rosszullétig csinálni, hogy aztán haragudhassak magamra a torkosságom miatt, de közben egyúttal bízom is abban, hogy a hányinger és gyomorfeszülés elveszi a kedvemet attól, hogy legközelebb megint megtegyem. Remélem, így rá tudom venni magam arra, hogy leálljak önmagam bántásával, mert ez nyilván semmilyen szinten nem megfelelő módszer sem az érzelmi problémáim, sem a frusztrációim kezelésére. De addig is buzgón ostorozom magam amiatt, hogy míg más belefogy a gyászba, én nem, sőt, néhány kilót híztam is az elmúlt pár hónapban. „Na, gratulálok! Még gyászolni sem tudsz rendesen. Mások belefogynak a bánatba, te bezzeg nem, pedig amúgy rád férne!” – jut eszembe minden ilyen túlevéses alkalommal. Hirtelen felmerül bennem a kérdés: „Normális vagy, hogy érzelmileg bántalmazod magad folyamatosan? Mi lesz jobb ettől? Mit fog ez hosszabb távon megoldani?” És máris megválaszolom: „Semmi nem lesz jobb, és semmit nem fog megoldani.” „Na látod, ha tudod, hogy így van, akkor minek csinálod? Ha önmagad ellen fordulsz, szerinted az visszahozza a fiadat? El akarod veszíteni a meglévő szeretteidet, a munkádat, mindent, amid még van? Ugye, hogy nem? Ez itt egy olyan lejtő, amin, ha elindulsz lefelé, nagyon nehéz lesz megállni, és főleg visszakapaszkodni. És minél messzebbről kell indulnod, annál kilátástalanabbnak fogod érezni. Kell ez neked?” Arra jutok, hogy minél kisebb a kár, annál nagyobb a sikeres helyreállítás esélye, ezért – ha már úgyis túlsúlyos vagyok –, azt találom ki, hogy amíg nem tudom magamban teljesen ezt a rossz dinamikát felszámolni, addig inkább jól meghajtom magam valamilyen edzésen. Végeredményében az izomláztól is megkapom 1-2 napra a fizikai fájdalmat, és ez legalább egy egészséges(ebb) indíttatásból és tevékenységből fog származni, így végül is még örülhetek is neki, ráadásul a mozgásnak pozitív hatása lesz a kondíciómra és az egészségemre.

A következő heteknek ezzel az új stratégiának vágok neki. A mozgás nagyon sokat segít levezetni, kidolgozni magamból a feszültséget. Emellett rendszeresen járok a gyászcsoportba, és minden nap igyekszem magamban helyre tenni, rendezni a dolgokat, oldani a bűntudatomat. Mindezeknek köszönhetően néhány hét elteltével egyszer csak azt veszem észre, hogy már egyre kevésbé erőszakosan hajtom magam. Szép lassan kikopik az igény, hogy fájdalomig edzzem a testem. Megkönnyebbülök, hogy sikerült átvészelem ezt az időszakot, és újra egyenesbe tudtam jönni.

A gyászom során időről időre átmenetileg mindig a fókuszba kerül valami, amivel aktuálisan jobban kell küzdeni, mint más dolgokkal. Tudom, hogy mindvégig, egészen addig, amíg túl nem leszek a nehezén, őrkutyaként kell vigyáznom magamra, és ha valami meghaladja az erőmet, ha valami egyedül nem megy, haladéktalanul segítséget kell kérnem.

Ha segítségre van szükséged, kérj támogatást a környezetedtől, vagy fordulj a megfelelő sürgősségi ellátóhoz!

Magyar Lelki Elsősegély Szolgálat:

116-123

Kék Vonal (gyermekek és fiatalok számára, 24 éves korig):

116-111

Segélyhívó:

112

Magyarország területéről mindhárom hívószám éjjel-nappal ingyenesen elérhető.