A múltban az öltözködésem mindig az aktuális hangulatomhoz, közérzetemhez igazodott. Ha dinamikus volt a reggelem, piros blúzt választottam, ha könnyed, vidám kedvem volt, citromsárgát, ha lágy, nőies hangulatban voltam, rózsaszínt és így tovább. Emiatt nem kérdés számomra, hogy hosszú hónapokig kizárólag feketét fogok tudni elviselni magamon. Mondhatnám úgy is, hogy a gyászomnak sokkal szűkebb a ruhatára, és fantáziátlanabb az ízlése az enyémnél.
Kilenc hónapig fogja nekem diktálni ezt az „új divatot”, szinte napra pontosan ennyi telik el, mire először képes leszek a tetőtől talpig fekete öltözékemet óvatosan „megpuccsolni” egy sötétlila-fekete felsővel, majd másnap egy fekete-fehér csíkossal. Ezután újabb fekete napok jönnek pihenésképp. Még szoknom kell a visszatérést a sokszínűségbe. A vibráló színek jó ideig továbbra is a szekrényben maradnak, mert még mindig egy testben, de háttérbe szorítva él az alapszemélyiségem, a jóval termetesebb gyászoló énemmel. Azt azonban tudom és érzem, hogy nemcsak a hangulatom hat a kinézetemre, hanem a kinézetem is a hangulatomra. Így amikor jó néhány hónappal a történtek után valamivel könnyebb napok jönnek, olyanok, amelyeken már nem minden egyes pillanatot határoz meg a mélységes gyász és fájdalom, elkezdek barátkozni a gondolattal, hogy mi lenne, ha újra hordanék legalább visszafogottabb színeket. Az első gondolatom a szürke. Mi tagadás, jól meglódult a fantáziám… A vidámabb színeket először csak apróbb kiegészítőkkel tesztelem: egy medállal, gyűrűvel vagy hajcsattal. Sosem hittem volna, de vannak napok, amikor még ezek is erősen feszegetik a határaimat és előfordul, hogy mire beérek a munkahelyemre, a hajam helyett már a táskámban van a színes hajcsat, vagy amint beérek, leveszem a medált, mert nem bírom magamon elviselni. Égeti a bőröm, mint vámpírt a napfény. Meglep, hogy egyetlen napon belül is vannak ilyen hullámzásaim, hogy reggel még azt hiszem, menni fog és aztán mégsem, de hagyom, hogy így legyen.
Felfedezem, hogy a fekete ruhám egyben egyfajta távolságtartóként, páncélként is működik. Nem akarok mindenkivel beszélgetni, pláne nem csevegni. Sokáig leginkább lehetőleg senkivel sem. Nem akarok kedves lenni, nem akarok magyarázkodni, hogy miért vagyok olyan morózus, miért nézek ki ilyen sápadtan, rosszul, betegesen. Ezekre egyszerűen nincs energiám. A talpig fekete ruha többnyire megoldja ezt a problémát. Az elgyötört kinézettel párosítva egy olyan univerzális kódot alkot, amit könnyen meg tudnak fejteni az emberek. Nem konzervativizmusból vagy tradicionális okokból viselem a feketét, hanem mert ezt diktálja a lelki és az érzelmi állapotom.
A gyászolók többsége, akikkel itt-ott találkozom, ugyanolyan színes ruhákat hord, mint máskor, és ez is abszolút érthető számomra. Sokszor irigységgel, már-már sóvárgással nézem őket. Azt érzem, ők képesek valamire, ami nekem nem megy. Nosztalgiával gondolok a kedvenc színes, mindenféle vidám mintás ruháimra, amiknek bizonytalan időre belső kényszertől vezérelve önként búcsút mondtam. Megfordul az is a fejemben, hogy az ember talán hajlamos pont az ilyen megszokott dolgaiban keresni és találni kapaszkodót, hogy ne veszítse el teljesen önmagát. Aztán eszembe jut az is, hogy a világ persze nem áll meg, és nem változik meg a történtektől minden, csak bizonyos dolgok. Abban pedig jócskán lehetnek, illetve vannak eltérések, hogy kinek mik ezek a bizonyos dolgok. Magamból kiindulva azt gondolom, minél több a változás, annál több a lelki, érzelmi, mentális megterhelés. Meg aztán talán (de csak talán!) a harsány színek mögé jól el lehet rejteni ezt, azt… Nem tudom biztosan, mert én a „varjú szerkómban” ezt nem tapasztalom meg, de néha ilyesmiken gondolkozom őket látva.
Az első pillanattól azt érzem, hogy már nem vagyok ugyanaz, aki voltam és mindaddig, amíg nem tudom az összeomlásom után elkezdeni újraépíteni magam, amíg nem tudom pontosan, ki is vagyok én és ki szeretnék lenni, a fekete számomra tökéletesen tükrözi ezt a megváltozott állapotot. Más ember vagyok, a régi énem sötét, élettelen árnyéka, így nem is akarom ugyanannak látni és láttatni magam, mint azelőtt.
Amikor ahhoz is erőtlen, érdektelen és motiválatlan vagyok, hogy kikeljek az ágyból, vagy hogy állandóan döntéseket hozzak mindenről, akkor megkönnyíti a dolgom, ha nem kell azon hezitálnom, milyen színű blúzt vegyek fel milyen színű szoknyával és kiegészítővel. Ez most teljesen érdektelen. Meghalt a fiam. Él a lányom. Valahogy menedzselnem kell tovább az életemet. Meg kell tartanom a munkámat. Nem eshetek teljesen szét. Ezek azok, amik számítanak. A ruhaválogatás kérdése egyáltalán nem érdekel, és a következő hetekben, hónapokban sem akarom ilyen lényegtelennek tűnő dolgokra pazarolni a kevéske energiámat, ami amúgy is éppen csak elég a működésemhez. Sokszor azt is nehéz (lenne) eldönteni, mit egyek, főleg, hogy most nem számít ez sem. Nem akarok morfondírozni például azon, hogy honnan és mit vegyek reggelire munkába menet, így nagyon hosszú időn át mindig ugyanabból a pékségből ugyanazt veszem. Probléma megoldva. Nem gondolom, hogy ez követendő példa lenne, de nekem ezt diktálja az ösztönöm, én így tudok energiát spórolni az agyamnak, hogy maradjon kapacitásom másra, amit fontosabbnak találok a jelenlegi helyzetemben.
Azt viszont a legsötétebb napokon is – amikor a legmélyebben vagyok – fontosnak tartom, hogy ne legyek ápolatlan. Számtalanszor tűnik elviselhetetlenül nehéz feladatnak a zuhanyzás vagy a hajmosás. Sokszor egyszerűen kimerítő. Vonszolom magam a fürdőszobába. Már félúton szeretnék visszafordulni, és hagyni az egészet a fenébe. Főleg a hétvégéken nagy a kísértés. Kit érdekel, ha ma kimarad a zuhanyzás, a fogmosás, a hajmosás vagy a fésülködés? A kezemet alig van erőm felemelni, hogy kinyissam a vízcsapot. A hátam közepére nem kívánom az egészet, de tudom, hogy ha elhagyom magam, az csak tovább fog rontani a közérzetemen és az önértékelésemen, és ezek már amúgy is padlón vannak. Amikor azt érzem, nincs erőm semmihez, mindig azt mondom magamnak: bármit is teszek, bármire is lesz vagy nem lesz energiám, mindig meg kell próbálnom szem előtt tartani, hogy saját magamért nekem kell valahogy képesnek lenni a legjobban küzdeni. Mert azt, hogy küzdjek magamért, sajnos nem fogom tudni megúszni. És az én mai kicsi, de győztes csatám az lesz, hogy megfürdök és megmosom a hajam. Közben pedig próbálom remélni – bár nem tudom, ehhez meddig kell még kitartanom –, hogy egyszer a zuhanyzás újra csak zuhanyzás, és nem egy erőt próbáló harc lesz önmagammal.

